Szimbólumteremtés a klasszikus modernség lírájában

[Attila]

Szimbólumteremtés a klasszikus modernség lírájában

A modernség
Többféle jelentésben használatos fogalom. Legszűkebb értelemben a XIX. század második felében kibontakozó szimbolizmust és naturalizmust értik alatta, tágabb értelemben az avantgárd irányzatait értik alatta. Bizonyos értelmezések a XIX. század közepétől jelentkező izmusokat nevezik így. Annyi bizonyos, hogy a művészet komplex átalakulására törekvő, a hagyományos formákkal gyökeresen szakító irányzatokat értették rajta.
A modernséget két korszakra szokták osztani: a klasszikus modernre: amely a szecessziót, szimbolizmust és az impresszionizmust foglalja magába; valamint a kései modernre, amely az avantgárd áramlatokat jelöli, valamint a vele párhuzamosan jelentkező irányzatokat és a tárgyias-intellektualizmust.
A modernség után jelentkező korszak a posztmodern.
A szimbolista létélmény és világkép kialakulása
A szimbolizmus stílusirányzata nem azonosítható a szimbólum használatával. A szimbolizmus mint stílusirányzat egyfajta létélmény művészi kifejezésére irányul. Kialakulása a l' art pour l'art-hoz kapcsolódik, hasonló társadalmi kihívásokra adott válasz ez a művészi felfogás is. Az 1850-es évekkel indul, a 20. század elejéig tart (főleg Kelet-Európában "késik").
A szimbolista művész létproblémáinak megértéséhez a középkorvégi filozófiai vitát (reália-nominália) éppen úgy felhasználhatjuk, mint a 19. századi filozófiai szkepticizmust. A létező és gondolkodó ember kétségbe vonja, hogy a valóságról igazi képet adnak a fogalmak, a szavak. A szimbolista művész nem fogadja el a pozitivista és/vagy pragmatista filozófiai rendszerek tanítását a világról, mert úgy tapasztalja, hogy a valóság más.
Lázad tehát a konvenciók ellen, elveti az előítéleteket, le akarja vetkőzni a gátlásokat (utóbbihoz akár ajzó- és stimuláló szereket is használ). Olyannak és olyanként akarja megnevezni a világot, amilyen az valójában - akár annak a veszélyét is vállalva, hogy ez a világ megnevezhetetlen lesz a közönséges szókinccsel. Itt érezhetünk rokonságot Schopenhauer, Kierkegaard, S. és a fiatal Nietzsche nézeteivel (természetesen ez nem azt jelenti, hogy a szimbolista művészek tanulmányozták előtte vagy közben a nevezett filozófusok munkáit, hanem azt, hogy életérzéseiket, világnézetüket ezek a filozófusok fogalmazták meg a legtisztább formában).
A szimbolizmus tehát elsősorban létértelmezés; a különféle művészeti ágak alkotásai csupán kísérletek a lét titkainak megragadására. Nem azért értelmezhetők nehezebben a többinél, mert szimbolisták, hanem azért, mert a világ lényege megragadhatatlan. Azért alkalmazzák a szimbólumot is, mert ebben a többletjelentésre épülő képben meglátják a rokonságot a megnevezhetetlen lényeggel.
Az irodalmi szimbolizmus jellemzése
Esztétikai nézetei
A szép és a rút egyaránt a világ lényegének sajátos megjelenése. A lényeget nem a típus képviseli - mert az csak gyenge kísérlet a jelenség általánosítására -, hanem a látomás és az esetleges engedheti érzékelni. A művész, bár teremtő ő is, legfeljebb a lényeg megsejtésére képes, megjelenítésére alig, arra meg végképp nem, hogy egyenrangú legyen vele.
A szimbolista művészet ugyanakkor elit-művészet is, hiszen a megsejtett titkok szentek: nem kerülhetnek a profán, vulgáris világba, a közönség tudomására.
A művésznek tehát el kell rejtenie a titkot - ehhez használja fel a "profi" irodalmi tudást. Az alkotás tehát egyszerre viseli magán a világ megsejtett, szimbólummal megnevezett lényegének kisugárzását és a szerző irodalmi hozzáértését bizonyító sajátosságait.
Igazi, rendszerezett esztétikája nincs is, hiszen a lényeg is megnevezhetetlen, a lényeg "megnevezhetőségének" elmélete is. A szerzők levelezései, esszéi nyújthatnak támpontot.
Általános jellemzői
A szimbolizmus stílusirányzata elválaszthatatlan a szimbolista életérzéstől, valóságszemlélettől, sajátosságai belőle fakadnak. A különféle életfilozófiákban megfogalmazódó világmagyarázat szerint a jelenség elrejti a lényeget, a felszín a mélyt - az igazi művészetnek a titokkal kell foglalkoznia, a megnevezhetetlennel, mert ez méltó hozzá egyedül. A többi már "piacizálódott". A világos megnevezés helyett a sejtetés, a sugalmazás a feladat.
Ennek egyik eszköze a szimbólum alkotása és használata. Ehhez kapcsolódnak a merész szókapcsolatok; ez az - olykor mámoros - szókultusz nem annyira az új szavak alkotásában, hanem inkább az új szókötésekben csúcsosodik ki. Jellemzi a nyelvi határok keresése. A szó hatásának érdekében fellazul a mondatszerkezet - ellentéteként viszont ott van a szigorú formakultusz.
Újdonság a hagyományos verszene megváltozása: a magyaros mellett az időmértékes formák, a bimetrikus és a szimultán kevert ritmusok ugyanúgy ezt a zeneiséget szolgálják, mind a prozódiai és metrikai változások.
A stíluseszközök közül a képet fontosabbnak tartják az alakzatnál és a ritmusnál, mert a megnevezés (hiábavalóságában is) az egyetlen megközelítés. S mert a l' art pour l' art is jelen van: fontos a formai tökélyre törekvés.
A szimbolizmus a magyar irodalomban Ady életművében vált átütővé, de a Nyugat többi költőjénél is hatott (főleg mint posztszimbolizmus). Viszont a csak szimbolizmus az 1910-es közepére elsekélyesedett, az epigonok olcsó fogásává alakult.
Ady Endre költészete
Ady költészete a századvég lírájából nőtt ki. E korszakban sorra jelentek meg a magyar költészetet megújítani szándékozó törekvések, és első köteteiben még Ady is az ő követőjükként indult. A döntő lépést Ady a harmadik kötetével (az Új Versekkel) tette meg, ekkor került a versvilág középpontjába saját személyisége. Versei gazdag, összefüggő jelképrendszert alkotnak. Lehet külön látomásszerű tájversekről, szerelmes költeményekről, magyarság-versekről, háborúellenes költészetről, létharc-versekről stb. beszélni Ady költészetét illetően, hiszen e nagy témák egy-egy nagy SZIMBÓLUMCSOPORT kapcsán jelennek meg, de a részek is csak az egészben kapják meg jelentésüket. Műveiből az emberi lélek ősi rétegei (irrealitás, sejtelmesség, az álmok világa) mellett prófétai magatartás, jövőbelátás is kirajzolódik. Költői nyelve egészen egyéni. Visszanyúlt a kuruc költészetig, az erdélyi írók hagyományihoz, sőt a Biblia ősi fogalomvilágához is. A versritmust is megújította, az ősi magyar tagoló vers és a jambikus időmérték különös ötvözetét hozta létre. Költeményeit a köteteken belül összefüggő ciklusokba rendezte. A Nyugat című folyóirat vezéralakjaként stílusszintézist teremtett. Költészetében mindvégig meghatározó tényező a mítoszteremtő szimbolizmus, de első korszakában az impresszionizmus és a szecessziós szerepjátszás, a másodikban az expresszionista drámaiság formálja át nyelvét, beszédhelyzeteit, verseit. Ady költői forradalma a szimbolizmus jegyében fogant. Egyéni mitológiájának középpontjában önmaga állt. A versek történése rendszerint fiktív térben és időben játszódik. Valamennyi szimbólum a középpontban álló személyiségre utal, már az Új Versekben is. Heroikus önképet teremt szóképeivel, melyek nem egyszerűen metaforák, hanem - összetettségük révén - szimbólumok. Egy-egy ilyen képpel felnagyítja magát, és a képek sejtelmes titokzatossága, "történetisége" miatt egyúttal mitizálja is. A szimbolizmustól a szecesszió nehezen különíthető el, számos vonásuk megegyezik. A költő művészi érzékenysége és magatartása kezdetben inkább a szecesszióhoz kapcsolódik. A szecessziós művészet nemcsak különös, bizarr, egzotikus és erotikus témáival, virágmintáival, dekoratív vonalaival nyomja rá bélyegét Ady verseire, hanem a személyiség új kultuszával is. A századelő művészetének izmusai közül a mindent egyesíteni akaró stílustörekvés összefoglaló neve a szecesszió.
Ady költészetének szecessziós jellegzetességei:
1. Költészete szinte mindig szereplíra.
2. Poézisének alapvető gesztusa a szecessziós önfeltárulkozás. Különös egyéniségnek mutatja magát: őszintének és titokzatosnak, érzékinek és mindentudónak, állhatatos bajvívónak és a halál rokonának.
3. A hétköznapi prózai élet elviselhetetlen a szépség embere, a művész számára, aki minden idegszálával tiltakozik a szürkeség ellen. A szürkeség Adynál a magyarság elmaradottságát, kultúrálatlanságát is jelenti.
4. Az Ady versektől elválaszthatatlan a titok, a csoda.
5. A szecesszió kedvelt eleme az erotika, a könny, a halál, a bűn, a csók, melyek együtt főleg a Léda-versekben fordulnak elő.
6. A megszépítő, átesztétizált halál az élet természetes velejárója.
Ady költészetét a felvázolt szecessziós vonások jelenlétét elismerve is alapvetően szimbolistának kell tartanunk.
A magyar Ugar víziói: Egy újfajta, kritikai jellegű nemzetszemléletet, hazaszeretetet tudatosított, amelyben egyszerre adott volt a szeretet gyöngéd és a bírálat indulatos érzése ugyanúgy, mint Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty vagy Petőfi verseiben. Harca a szellem harca volt a szellemellenes korlátoltsággal szemben. Ez a keserű, támadó, nemzetostorozó indulat fejeződött ki az Új Versek legfontosabb, a többit maga köré szervező ciklusában, A magyar Ugaron-ban. A költő szemében a táj elátkozott föld, ahol minden és mindenki pusztulásra ítéltetett. A ciklus címadó verse (1905) nem "tájleírás", a szimbólumba átváltó metaforák sora nem vizuálisan elképzelhető konkrét tájat ábrázol, sokkal inkább belső látásunkat ragadja meg riasztó látomásként. Feszítő, cselekvésre izgató ellentétek találhatók a költeményben. A képek és a jelzők egyrészt a nagy lehetőségekre, a föld gazdag termékenységére utalnak, másrészt az elkeserítően kopár valóság, az eldurvult, műveletlen világ leverő élményét fejezi ki. A megélt ellentétbe ezért nemcsak a tiltakozó keserűség, hanem a kilátástalanság és a reménytelenség érzése vegyül. A versnek lefelé menő, aláhulló kompozíciója van. Az 1-2. versszakban még az egyes szám első személy, a lírai alany, az ébresztő, felfedező szándék az aktív, a cselekvő (gázolok, ismerem, lehajlok). Ezt jelzi a szépséget, a kultúrát, a virágot számon kérő hetyke, még magabiztos felkiáltó kérdés is. A 3-4. versszakban már az Ugar válik cselekvővé: az idarengeteg megmozdul, gyűrűzni kezd. A föld alvó lelkét ébresztgető, virágot kereső s a régmúlt szépségeket idéző hős tehetetlen, béna rab lesz az indák fojtogató gyűrűjében. A halmozott alany (a dudva, a muhar, a gaz) s a fokozatos igesor (lehúz, altat, befed - halmozott állítmány) a vad mező végső győzelmét fejezi ki: az Ugar-léttel szemben a virág-létre vágyó lírai én (a költő, a művész) sorsa az aláhullás, a züllés, a közönségességben való elveszés.
A művész tragédiájáról szól A Hortobágy poétája (1905) című költemény is. Az ellentétekre épülő szerkesztésmód uralkodik itt is: a szimbolikus jelentésű művészportré és a durva környezet kontrasztja. A kezdő ellentét a vers során fokozódva tér vissza, egyre inkább kiteljesedik. A "kúnfajta, nagy szemű legény" a többitől fajtában, külsőben, lélekben elütő művész: befelé élő, érzékeny lélek. A művész rejtett belső életének rajzát felerősítik a vissza-vissza térő számneves túlzások (sok-sok, százszor, ezerszer) s a halmozások. Az első versszakban már ott rejlik az elkerülhetetlen bukás. Tragikussá színezi az ellentétet az önállósult két rímszó, ahol a lélek szavára rímként az állati durvaság válaszol. A művészet itt megsemmisül, senki sem tart igényt rá. A "piszkos, gatyás, bamba" jelzők fokozásos halmozása erősödő ellenérzést, indulatot érzékeltet. A szemlélődő lírai hős cselekvővé válik, ez a cselekvés azonban a társakhoz és a környezethez való hasonulás. A magyar Ugaron ciklust a kötetben közvetlenül A daloló Páris versei követik: kiélezett kontraszt teremtődött így a szellemtelen, művészetellenes sivatag és a tünékeny, messzi szépségek álmát megvalósító, daloló Párizs között. Ide menekült költeményiben és a valóságában is: az 1906-os második párizsi utazás - az elsőtől eltérően - már nem "tanulmányút" volt, hanem egyértelműen emigráció. A megérkezés üzenetét hozta haza Páris, az én Bakonyom (1906) című verse.
Léda-versek: Ady 1903-ban találkozott a nála öt évvel idősebb, férjes asszonnyal, Adéllal, versei Lédájával. Találkozásuk végzetszerű volt, elválások és egymásra találások sorozata: menekülés az Asszonyhoz és menekülés tőle. E kapcsolatban Ady a szerelem legvadabb és legszelídebb oldalát is megmutatja. S hogy megmutassa a szerelem természetét, Lédát mitikus alakként emeli magához. A Léda-versek gyakori gesztusa a hódolás, a könyörgés, a fenyegetés és a megbánás, de az együttlét öröme hiányzik belőlük. A távolság és a közelség játékától nyeri érzelmi hőfokát és ambivalenciáját a Meg akarlak tartani című vers. Az "ideális elválás" még felfokozottabban jelenik meg az Áldásadás a vonaton-ban. Jelenidejű idill nincs a Léda-versekben. Ezeket a költeményeket emiatt sem lehet a boldog vagy boldogtalan szerelem hagyományos kategóriáival minősíteni. Ady szerelmi lírájában az őszinte föltárulkozás, a nő-férfi viszonyban levő érzékiség, testiség lefestése is újszerű. A Léda-verseket ezenkívül a szerelmi extázissal összefonódó halálélmény, a nőben megtestesülő bűn és titok is motiválja. A megbabonázó "gyönyörűséges rossz", a nő által való elkárhozás, a testi szerelembe való belezuhanás, belehalás ezeknek a költeményeknek az alapélménye (Vad szirtetőn állunk; Héja-nász az avaron; Csókokban élő csóktalanok). Nagyon bonyolult, ellentmondásos érzelem kap hangot a Léda-versekben. Igy lett Léda Ady számára egyszerre üdvösség és kin, öröm és gyötrelem. Szerelmükbe a hiányérzet fészkelte be magát, állandó kisérője lett a hiábavalóság tudata és a halálhangulat. A Lédával a bálban a szerelem két periódusát jeleníti meg. Az első szakasz szecessziós szakasz, bizarrul dús, buja képekkel kezdődik, a rózsaszín és a fekete színkontrasztja itt jelenik meg először. A második strófa érzékletes képpel indul (bús csönd), és közvetve az ember legnagyobb létbeli ellenfelével, az idővel szembesít: régi rózsakoszorú, ami elhervadt. A rózsaszín-fekete ellentét a két "bálozó halotthoz" kapcsolódva még élesebb. A régi idillt és a mai diszharmóniát jeleníti meg. A tragikum szinte a végletekig fokozódik. Ugyanebben az évben, 1912-ben írta meg elégikus, fájdalmas, igazi búcsúhangulatban a Valaki útravált belőlünk című versét. Minden férfi nevében, általánosan vall az elválásról, a szakításról Ady Endre. És itt ér véget a kisvárosi flörtnek induló kapcsolat, amely eljutott a teljes szerelemig.
Istenes versei: Ady költészetére 1908-1912 között jellemzőek az ún. istenes versek, Az Illés szekerén, a Szeretném, ha szeretnének, A Minden-Titkok versei és A menekülő élet köteteiben. A vallás, a Biblia világa, szókincse, nyelvezete, szimbólumai, metaforái azonban jószerivel az egész Ady-lírát áthatják. Ez a költészet egy ősi gondolkodásmód felé is visszanyúl az időben. Ady élménykincse éppen ezért nemcsak keresztény jellegű: ősibb, idegenebb, "pogány" vallási képzetek is felidéződnek benne. A görög mitológia, a keleti vallások istenképe is felbukkan verseiben. Az Új versek-ben és a Vér és Arany-ban pogány istenekkel harcol és komázik a lírai én. A humánus, az embersegítő istenes versek (Ádám, hol vagy; Álmom, az Isten; Szeress engem, Isten; Imádság háború után) mellett az értelmetlen istenkép is feltűnik: a szorongás, félelem, a bizonytalanságba vetett emberi sors költeménye (A nagy Cethalhoz). Minden jelenség összefoglalója, a hideg, a kérlelhetetlen, megismerhetetlen, az emberi sors iránt közönyös Isten. Az istenkép összetett, különös, megfoghatatlan jelenség; a költő szerint csupán egy a biztos: "Isten van valamiként". Ezt a "van valamiként"-et szándékozik pontosítani a lírikus, sőt vissza akar találni a gyermekkori hithez. A régi emlékek nyomán indul a felnőtt költő istenkeresése az első istenes versciklus címadó versében, A Sion-hegy alatt címűben is. Ez a mű egy lidérces, rossz álom, melyben Isten elhanyagolt, groteszk külsejű, komikus cselekvésű. a harmadik versszakban megjelenik a szintén magányos, reszkető kezű, rongyolt lelkű, istenkereső lírai én. A történés középpontjába a fázó, riadt, kallódó ember és kallódó isten külön-külön érkezik. a tékozló fiú, az életben kárhozott felnőtt hitehagyottan visszatér, visszatérne az Úrhoz. A hetedik strófában örökre elszakadnak egymástól: a Sion-hegy alatt a megváltás elmarad. A megtérni vágyó lírai én elfeledte a gyermeki hitet, bizalmat és ez nem váltja meg őt. A vers ironikus és patetikus hangnemeket egyesit, különböző idősíkokat elegyit. A költő számára a halálból is vezet út Istenhez, a felejtésből, a hitnélküliségből azonban nem. Ady minden ellenére bízni akar a számára rejtélyes, nehezen megfejthető Istenben. Teológiájában Isten tagadása és mégis megvallása keveredett: Istenközelség és elhagyatottság, áhítat és megrettenés váltakoznak.
Magyarság-versei: A nemzetféltés, a szorongás váltotta ki Adyból is a keserű, átkozódó, ostorozó költeményeket, az ún. magyarság verseket. Ostorozó, átkozódó verseinek forrása az a nyugtalanító tapasztalat, hogy a magyarság képtelen következetes, kemény akarat kifejtésre, erőfeszítésre. A nyelvileg és kulturálisan elszigetelt magyarság fennmaradása izgatta a népek közötti versengésben. Az akarat hiánya, a tenni nem tudás, a szavakban élő nagyhangúság, a hencegő dicsekvés a magyarság sajátos jellemvonásaként jelent meg számára. Legkönyörtelenebb népostorozó verse a Nekünk Mohács kell (1908). Fordított himnusz ez. Ady hite szerint az állandó sorscsapások nélkül elpusztulna a nemzet. A vers nyelvi anyagát az erős indulat, a vádló keserűség alakítja. Eltérő hosszúságú 11 és 7 szótagos sorokat fognak össze a páros rímek. Erélyes tiltó és felszólító mondatok izgatott egymásutánjában fejeződik ki szinonimaszerűen egyazon gondolat: a sujtás, a verés követelése, melynek indoklása eleinte a megvetést hordozó két megállapítás: szolgafajta a magyar s éretlen, akaratgyenge, széthulló, önmagát megszervezni képtelen nép; a vers végén e leghangsúlyosabb helyen szólal meg a békesség elutasításának legdöntőbb s egyben kétségbeesett érve: a nemzeti pusztulás lehetősége. a nemzetostorozást a költő egyben önbírálatként formálta meg. Azonosul népével, maga is vállalja a sújtó csapásokat, később pedig már egy eltéphetetlen sorsközösséget hangsúlyoz. A fajok cirkusza (1910) című versében a tőlünk fejlettebb országoktól való lemaradásunk tragikus szomorúság szólal meg. A költő a magyarságot képtelennek tartotta a történelemformáló népek sorába való felküzdésre, sorsa ezért a másolás, az epigon lét. Ennek következménye az eltévedés, a reménytelenség, a komor céltalanság. Berzsenyihez, Kölcseyhez és Vörösmartyhoz hasonlóan kétségbeesetten vívódott a nemzethalál gondolatával. Az idő rostájában (1913) kifejti, hogy a sorsukat alakítani nem tudó népeknek el kell pusztulni. Vállalta magyarságát, népének hibáinak együtt, osztozni akart fajtájának elrendeltetés szerű sorsában, akár a pusztulásban is. Hazájához sorsszerű kötődéséről vallott hitének egyik legszebb alkotása A föl-földobott kő (1909). A hazaszeretet mindig visszahúzó ereje azonosul a költői képben a gravitációban. A mű két 10 szótagból álló 5-5 osztású, ütemhangsúlyos, rímekkel összefogott és rövidebb, rímtelen hatszótagú sorból áll. Az érzelmek mozgása ellentétes irányúak. A lélek szándéka a menekülés innen, a lenti világból, azonban bús hazaszeretete minduntalan visszahúzza a földre. Ha szomorúan is, de ismét megvallja magyarságát, hazája iránti hűségét, népével való azonosságát. Ady sem a kor által elfogadott nacionalizmust, sem a sovinizmust nem hirdette, a nemzetiséget sorsközösségét hirdette (A magyar jakobinus dala).
Ady és a háború 1914 júliusában kitört az első világháború, s ettől kezdve Ady költészetének középpontjába a magyarság féltése került. A költő az első pillanattól fogva érezte, hogy itt a katasztrófa. Gyűlölte a vérontást, az emberi javak pusztítását: szava az emberi természet tiltakozása volt a háború ellen. Különösen fájt neki, hogy a magyarság félrevezetetten, idegen javakért, a bajban levő messze városért gyürkőzik a Halállal. A nemzetostorozó hangot a szánalom, a sajnálkozó részvét váltotta fel verseinek többségében. Az első világháború idején kezdettől fogva csak az öldöklést látta, és minden háborús versében a pusztuló emberi életeket siratta.
Emlékezés egy nyáréjszakára: a döbbent rémületet fejezi ki. Az az éjszaka, melyre Ady emlékezik a háború kitörésének júliusi éjszakája. Ebben az éjszakában egy lidércnyomásos álom rémült látomásai kavarognak. A vers a világ végét, az utolsó ítéletet hirdető ”dühödt angyal” bibliai képével indul, s szörnyű riadójára felborul az élet eddigi szokásos értékrendje: minden a visszájára fordult. A világot elsüllyesztő éjszaka a teljes értékpusztulás tragikus megérzését sejteti, az emberiség jövőjét a reménytelen kilátástalanság teszi kétségessé. A lírai én az átélt borzalmak hatására bénán élő-halottan tehetetlenül csak emlékezni tud - Isten-várón, csupán valami megváltásban bizakodva. Érezte az iszonyatot. Háborús mámor fogott el mindenkit.
Ember az embertelenségben: a költő szembehelyezkedett a háború tébolyával. Meg tudott maradni embernek az embertelenségben, magyarnak az űzött magyarságban. 1916-ban született a vers, a román csapatok erdélyi betörése után. Ebben a kétségbeejtő helyzetben, az embertelenség világában a vers lírai hőse szinte elveszítette életlehetőségeit. Önmagáról ezért ismételten mint halottról beszél. De ezzel a halotti cselekvésképtelenséggel szegül szembe a ”mégis” dacossága. ”És most mégis, indulj föl, erőm” - szólal meg a parancs: életre kényszeríti, újból élővé erőlteti magát a makacs halott. Célja, hogy másokért éljen, átmentse a jövőnek az emberiség múltban kiküzdött értékeit.
Krónikás ének 1918-ból: Tinódi stílusában írta meg. Tinódi vitt híreket a háborúkról. Archaizál Ady. Legnagyobb háborúellenes vers. Megpróbálja az emberekkel megértetni, hogy ez amit csinálnak semmire sem jó. A háború minden borzalmát felmutatja. Iszonyú dolgok mindenhol és még a hátországra is kiterjed a háború. Itt senki sem boldog és senki sem menekülhet. Bűnösök és a jók együtt szenvednek, csak azért, mert egyes nagyhatalmaknak ez érdekükben áll. Azt mondja, hogy az utókor majd el fog csodálkozni a szörnyűségeken, de nem lett igaza, mert jött egy második és még borzalmasabb háború. A nyomor az utcára juttat mindenkit. A záróképben az embereket a varjakkal hasonlítja össze, kik már szintén unják a hullát. A szegény embereket megtanítja a háború ölni. Ember állattá aljasul. Az ember meg nem csömörül. Kegyetlen bírálat a háborúról és az irányítóiról.
Üdvözlet a győzőnek: Ady ezt már betegen írta. 18 az őszi rózsás forradalomra utal. Károlyi kikiáltja a köztársaságot, de ő nem lehetett ott, mert már súlyos beteg volt. A győztesektől mindössze annyit két, hogy ne használják ki, és ne alázzák meg Magyarországot. Ne legyen bosszú, ez az ország így is annyit szenvedett már. Ne akadályozzanak minket meg a ”száguldásban”.