Imitáció és eredetiség a reneszánsz költészetben

Imitáció és eredetiség a reneszánsz költészetben

Mesajde Attila pe Mie Oct 08, 2008 5:27 pm

Imitáció és eredetiség a reneszánsz költészetben

Különös, egyedi életút volt a Balassié. Életét környezetével, osztályával, a politikai hatalommal való állandó összeütközés, a társadalommal való meghasonlás közepette élte le. Társadalmilag, vagyonilag egyre lejjebb sodródott, minden törekvése a felemelkedésre kudarcot vallott, s mennél nagyobbat bukott, annál merészebb és képtelenebb módon akart újra nyeregbe kerülni. Ez az örökös feszültség, diszharmónia szabadította fel benne a nagy lírikust, s ez tette egy megálmodott, de soha el nem ért harmónia énekeséve. A szerelem, a vitézség, a természet szépsége, s olykor isten jelentik számára ennek a másik, szebb és jobb világnak az ígéretét és igézetét, melyet sikerült versekbe öntenie, megteremtve a magyar reneszánsz igazi szintézisét.

Balassi Bálint szerelmi lírájának kibontakozása
Balassi legelső ismert versei Erdélyben keletkeztek 1575–1576 táján; ettől az időtől házasságáig (1584) tartott szerelmi lírája fejlődésének első korszaka. E mintegy tíz esztendőből 27 szerelmi költeménye maradt fenn (ez időből csaknem valamennyi effajta szerzeménye), híven tanúskodva a zseniális ifjú költői tehetségének gyors kibontakozásáról. Már legrégebbi szövegei is gyakorlott verselőre vallanak, s – amennyire következtetni tudunk rá – a korabeli magyar virágének, az erdélyi és a magyar udvarokban divatozó udvarló vers legjobb színvonalát képviselik.
Múzsái főnemes asszonyok vagy "nemes szüzek", azaz kisasszonyok, akik közül többet név szerint is ismerünk. Erdélyi udvarlásainak, viszonyainak emlékét őrzi a Kendi Ferencné Bebek Judit nevére, a Morghai Kata nevére és esetleg a Csák Borbála nevére írott éneke; udvarló verset szerzett Krusith Ilona nevére, mikor házassági szándékkal kopogtatott nála; s költemények egész sorával áldozott Losonczi Annával való nagy szerelmének. Kedveseihez a gyötrődő szerelem szokásos pózából rimánkodik, halmozva a kínjait jellemző kifejezéseket, életének értelmetlenségét panaszolva. Petrarkista udvari költőhöz híven őt is rabul ejtette a szerelem, de ezt boldogan elviseli, ha szerelmének szolgálhat, ha pedig az elűzi magától, a reménytelen bujdosás lesz osztályrésze. Versei címzettjeit elárasztja bókokkal, gyakran neveikből faragva azokat (Judit a bibliai Juditra, Ilona Helénára emlékezteti), vagy pedig szépségük bizonyságait sorolja fel. A konvencionális mondanivaló a humanista szerelmi költészet szokott verstípusaiban ölt testet: ajándéktárgyakhoz mellékel verseket a pelikános násfa, a gyémántkereszt, a gyűrű szimbolikus értelmét magyarázva; álmairól számol be; rejtvényeket, találós kérdéseket ad fel és fejt meg; barátjához írt levélben számol be gondolatairól; kedvesei nevében ír helyzetdalokat stb.
A petrarkizmus lengyel és német közvetítéssel érvényesülő hatását jelzi egyik versének (Kit egy násfa felett küldött volt a szeretőjének, kire pelikán madár volt feljegyezve) lengyel szerelmi éneket idéző nótajelzése, valamint azok a versei, amelyek Jakob Regnart nápolyi dallamokat népszerűsítő német daloskönyve (1577) nyomán készültek (Somnium proponit (Álmát mondja el) Reménségem nincs már nekem ... stb.). Fordított török költeményt (Egy török ének) s írt verset "horvát virágének" mintájára (Aenigma (Találós mese)), valamint román népdal nótájára (Carmen tenui nec pingui Minerva compositum (Költemény, mely vékony s nem vastag tudománnyal készült)). Különböző népek énekei nyomán s azok dallamaira későbbi érett korszakaiban is írt Balassi jó néhány költeményt, a petrarkista líra énekelt népszerű változatának s a magyar és más népek énekszóban terjedő verseinek modora azonban csak e kezdeti szakaszban volt általános. Ekkor még a históriás énekek hatása is megfigyelhető.
A legtöbbet természetesen a már fejlett udvari reneszánsz ízlés szerint készült Eurialus és Lucretiából merített, sőt ennek latin eredetijét is olvasta és gyümölcsöztette. Aeneas Sylvius munkájának hatása mellett a humanista szerelmi retorika egyik legfőbb forrásának, Ovidius heroidáinak követése is felismerhető már korai versein (pl. Csák Borbála nevére), de e tudós irodalmi példaképek egyelőre csak színezik első költői éveinek termését.
A fiatal Balassi az átlagos udvarló vers sablonszerűségén és az énekforma lazaságán belül is számos jelét adta már átlagon felüli tehetségének. Különösen feltűnő a dallamok, ritmusok, versformák páratlan gazdagsága és a költő verselésének virtuozitása.
A rímek spontán burjánzása vezette el idővel a költőt a Lucretia-versformának, a három 19-es sorból álló szakasznak (3 X 6 + 6 + 6) következetes belső rímeléssel való ellátására, s így az ún. Balassi-strófa kialakítására. Ebben a formában már korai versei közül is írt néhányat, s az önkéntelen belső rímelés már ezekben is megjelenik, még pedig egyre növekvő mértékben, hogy majd a költő későbbi korszakában teljes érettségében álljon előttünk a magyar reneszánsz poézis e reprezentatív versformája.
A jövőbe mutatnak azok a reális képek, a költő saját szemével látott, megfigyelt életmozzanatok is, melyek meg-megjelennek az arany hajú, zengő szavú, rózsaszín orcájú "kegyesek" sztereotip magasztalásai közben.
Az igazi lírai erő, a nagy költőt reveláló szenvedély az Anna-versekben jelentkezett először. Újdonságuk abban van, hogy a költő erős érzelemvilága legyőzte bennük a sablonszerűséget, akaratlanul is megkövetelve a divatos képek és hasonlatok legegyszerűsödését, az erőltetett, allegorizáló magyarázkodás csökkenését. Innen teljesen hiányzik a petrarkista bókok sorozata, az udvari költészet etikettszerűsége, s helyét az önkéntelenül verssé formálódó természetes magyar beszéd, egy érzékeny lélek őszinte megindultságú belső monológja foglalja el.
A legszebb Anna-versekben Balassi le tudta vetkezni a divatot, a pózt; az éneket igazi személyes lírává alakította, – de még nem a reneszánsz poétika igényeinek megfelelő tudós lírai költeménnyé. Csak 1583–1584-ben jutottak versei erre a fokra, főként három humanista költő, Michael Marullus († 1500), Hieronymus Angerianus és Janus Secundus (1511–1536) példáját követve. Noha közülük csak az utóbbi tartozott a reneszánsz nagy poéta-talentumai közé, verseik frissen megjelent gyűjteményes kötetéből (Poetae tres elegantissimi (Három igen kiváló költő), Párizs 1582) megismerkedhetett Balassi a latin tudós poézis iskolapéldáival, megtanulhatta a költői műhelymunkát, a legmegfelelőbb terminológia gondos és ökonomikus megválasztását, a tudós, szellemes lelemények (inventio poeticák) gazdag alkalmazását. Példa erre a Kit egy szép leány nevével szerzett című helyzetdala, melynek feszesebb kompozíciója, érzelmi-hangulati egysége, fejlett rímelése arról tanúskodik, hogy a humanista költészet formai kultúrája és fegyelme egységbe forrt a magyar költő gazdag egyéni érzésvilágával és hogy a terjengős ének-vers helyébe az igazi szöveg-vers lépett. Ez az érett művészet van jelen Balassinak házassága előtt írt utolsó szerelmi versében, a Krisztina nevére írott költeményben is, s még magasabb szinten az ekkortájt keletkezett tavasz-énekekben.
Tavasz-énekei, vitézi versei
Igazi vitézi verset, "katonaéneket" Balassi csak egyetlen egyet írt, 1589-ben; a vitézi élet élménye, varázsa azonban már 1583–1584-ben is átjárta három kimagasló értékű költeményét. Egyiket sem a végvári élet ábrázolásának igényével szerezte; rejtett, mélyebb ihletőjük változatlanul a szerelem. Csak a költő ezúttal már nem kedvese kegyeiért eseng, hanem nagy szerelmének elmúlása, gondjainak megszűnése felett örvendezik – vidáman, felszabadultan. Hogy "borivóknak való" mulató-énekei mégis vitézi jellegű versek lettek, az a vitézek életét élő természetes szemléletének, az őt körülvevő környezet spontán hatásának következménye. Barátai: a végvári vitézek, öröme: a katonák öröme, tavasza: a vitézek tavasza – ezért válhattak a tavasznak, bornak, "vígan lakás"-nak örvendő baráti társaság énekei egy hősi kor vitézi életének hírmondóivá.
Mindhárom költemény más irodalmi előzményre támaszkodik; mintegy jelképezve, hogy Balassi – különböző mintákat imitálva is – képes már mondanivalójában és stílusában egységes művészetet teremteni. Az egyik, Kiben örül, hogy megszabadult az szerelemtül, régi trubadur-témát dolgoz fel, Regnart két éneke nyomán. Ebben a vidám hangú, pompás hetyke versben a "jó ruhás legényekkel" vitézi portyára induló költő azt ünnepli, hogy "Szabadsága vagyon már én szegény fejemnek, Szerelemtül nincsen hántása én lelkemnek". Az örökös érzelmi feszültségtől, a "szerelem békójábul" való menekülésnek, a "szabadság"-nak ez a lelkiállapota olvad össze a felhőtlen mulatozás epikureizmusával. A vágáns költészetben és a humanista poézisben egyaránt népszerű tavaszénekek típusába tartozik a másik két költemény. A tavasz képzete, mely eleve a bánat távozásának és a megújulásnak az érzésével fonódik össze, Balassinál a kínzó szerelemtől való szabadulás élményével gazdagodott: erről vall Széllel [széjjel] tündökleni ... kezdetű verse, egy Marullus-költemény (Ad Manilium Rhallum (Manilius Rhallushoz)) tolmácsolása. Balassi szinte gondolatról gondolatra, gyakran sorról sorra követi eredetijét, mégis Marullus májusi dalának csupán retorikai vázát vette át, minthogy versét kevés változtatással is egészen más érzelmi alapra és környezetbe helyezte. A mediterrán városi háttér Balassinál átalakult a természet pompázatos panorámájává, ahol a virágok nem a házak tetejét, ajtaját díszítik mesterségesen, hanem a földet, a mezőt ékesítik természetes módon.
A végvári költő tavasz-élményének legszebb irodalmi megformálása azonban a harmadik költemény: In laudem verni temporis (A tavaszi idő dicsérete): borivóknak való. Gyökerei a vágáns típusú tavaszi énekekhez vezetnek, amelyek összefüggésben voltak a pünkösd ünnepére írt egyházi himnuszokkal is. Az "Áldott szép Pünkösdnek ..." kezdetű tavasz-éneket az irodalomtörténetírás vitézi versként szokta emlegetni, s tematikai szempontból nem is jogtalanul. A 16. századi felfogás szerint azonban a vitézi ének – vagy ahogy többnyire nevezték: "katonaének", "cantio militaris" – nem e tárgyú költeményt, hanem egy meghatározott verstípust, a vitézi életet magasztaló s annak vállalására buzdító ódai szárnyalású éneket jelentett. A deák-versszerzés szintjén bizonyára írtak már korábban is ilyen énekeket, Tinódi néhány históriájának lírai bevezetése szintén erről árulkodik, Balassi azonban e hagyományos műfajt az érett reneszánsz műköltészet színvonalára emelte In laudem confiniorum (A végek dicsérete), (1589) című méltán leghíresebb költeményével.
"Vitézek mi lehet ..." kezdetű katonaénekét pontosan az ellenkező lelkiállapot ihlette, mint 5–6 év előtt tavaszénekeit. Akkor a túláradó optimizmus fedeztette fel vele a veszélyes, de vidám vitézi élet szépségét, 1589 nyarán viszont reményeit vesztve s már hazájából távozni készülve döbbent rá újra, hogy nincsen "ez széles föld felett szebb dolog az végeknél". Versével – félig-meddig már búcsúképpen – ennek a minden másnál szebb, nemesebb világnak s a hős végvári vitézeknek állított – olthatatlan nosztalgiával – örökre szóló költői monumentumot.
Balassi e legtökéletesebben szerkesztett verse kilenc strófából áll és öt egységre bontható. Az első szakasz a végbeli élet himnikus szárnyalású, a természet szépségével egybefogott dicsérete, az ötödik a vitézek erkölcsi magatartásának gondolati tartalmú összefoglalása, a kilencedik pedig a költő meghatott áldása és búcsúja. E három kulcs-strófa zárja közre a vitézek harcra készülődésének, valamint magának a harcnak tömör leírását a 2–4., illetve a 6–8. szakaszokban. E két utóbbi rész között még egy ellentéttől feszülő párhuzam is megfigyelhető: előbb az ellenség hírének meghallásától és a vitézek felbuzdulásától az éjszakai pihenőig, majd az ellenség megpillantásától és a csatakiáltástól a hősi haláláig, a temetetlen testekig vezet el a költő. Ez a mellérendelő, szimmetrikus és ellentételeiben is paralelisztikus reneszánsz kompozíció ragyogó egyensúlyba hozza a vitézi élet mozzanatainak éles szemmel megfigyelt, hű, tárgyias leírását és ennek a hősi életmódnak a magasabb eszményi szférába való emelését. A költő a vers középponti helyén, éppen a két leíró rész közé helyezte el azt a strófát, amelyikben az ellenséget kereső, azzal kopját törő, éhséget, szomjúságot tűrő s végül koporsót csak a "sok vad s madár gyomrá"-ban lelő vitézek erkölcsi nagyságát hirdeti: "Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak." Emberség és vitézség, humanitás és virtus: a humanista ideológiának ezek az etikai sarkpontjai Balassi szemében a végvári vitézek magától értetődő tulajdonságai. "Az jó hírért névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak": nem a zsákmány, nem valamilyen korai nemzeti öntudat, mégcsak nem is a patrióta érzelem, hanem a humanista hírnév, az örök földi dicsőség tudata vértezi fel őket a helytállás és hősiesség emberségével és vitézségével.
Tinódi Sebestyén fogalmazásában mennyei és földi elismerés várt az elesett hősökre, e kettősségből Balassi most az utóbbit teszi egyetemessé és kizárólagossá, s ezzel a végvári katonákat a reneszánsz kor legigazibb képviselőivé avatja.
Istenes énekei
Vallásos verseket Balassi pályájának szinte valamennyi szakaszán írt; 19 istenes énekének kronológiája teljes pontossággal nem is állapítható meg. Néhány közülük korai szerelmes költeményeivel, illetve az Anna-versekkel egyidőben készült, egy-egy csoportjukat 1589-ben és 1591-ben írta, a legmarkánsabb darabok azonban a jelek szerint a házasságát közvetlenül megelőzően, illetve az azt követő válságos években születtek. Ekkor, 1584–1587 között, az istenes énekek lírájának egyedüli termékei; Balassi költői fejlődésében a vallásos költészetnek ezért a korai vitézi énekek és a Júlia-versek között volt a legnagyobb szerepe.
Szerelmi és vallásos költészet, mint minden nagy reneszánsz lírikus életművében, a Balassiéban is szerves egységet alkotott. Különösen korai istenes énekeinél (Balassi Bálint nevére, Mégis bővebb szóval kérleli Istennek haragját, Deo vitae mortisque arbitro (Istennek, élet és halál urának)) szembetűnő a szerelmiekkel való rokonság. Az istenhez fohászkodó Balassi mondanivalója gyakran alig különbözik a szerelmeséhez esengőtől: isten is épp olyan elérhetetlen, mint az imádott hölgy, s ha úgy érzi, hogy isten elfordult tőle, amiatt éppúgy panaszkodik, mint kedvese kegyetlenségén, s mindkettőhöz megértésért, bocsánatért, kegyelemért könyörög. Ez a hasonló alaphelyzet nemcsak az érvelés hasonló menetét, hanem gyakran szinte azonos fogalmazást, a szerelmi énekek frazeológiájának az istenesekbe való átvitelét eredményezi. A Bizonnyal esmérem rajtam most erejét ... kezdetű Anna-vers mellett ott áll a Bizonnyal esmérem rajtam nagy haragod ... kezdetű istenes; a megszólítástól eltekintve akár egy szerelmi ének is kezdődhetne ezzel a sorral: "Ó szent Isten, kit kedvedben mint kegyes kebledben egyszer már bévettél"; ez a hölgyéhez intézett könyörgő-követelő fogás: "Mit engedhetnél meg, ha ellened való vétkem nem volna?" – pedig így tér vissza a vallásos lírában: "S mit engedhetnél meg, ha nem vetkeznének te ellened az hívek?" A versformákat is legtöbbször udvarló költeményeitől kölcsönzi, mitsem törődve az istenes tartalom és a profán ritmus disszonanciájával.
Az istenes költészet e szubjektív, világi ihletettsége nyilvánul meg azokban a verseiben is, melyeket házassága után, a rátámadt veszedelmekkel viaskodva vetett papírra. Mint verselő kor- és sorstársai hasonló helyzetben, ő is vallásos versekben tudta csak kifejezni megvertségét, tajtékzó dühét kiszolgáltatottsága miatt, parázsló gyűlöletét vesztére törő ellenségeivel szemben és reménykedését, hogy e vízözönből a bibliai Noé példájára valamiképpen ő is megmenekül. Bűntudatról nem vallanak ezek a versek, Balassi úgy érzi, hogy megbánta már vétkeit s joggal számíthat isten támogatására. Ezt el is várja tőle; s miközben bosszút kér ellenségei fejére ("Ellenségimnek az kölcsönt te bővön megadod; Igazságoddal az álnok szíveket is megrontod"), feltételeket szab: hálát, dicsérő éneket ígér, ha isten megsegíti (Az te nagy nevedért ...). Egy alkudozó, periratokhoz hasonló, vitatkozó modor lett általánossá ezeknek az éveknek az istenes verseiben: isten köteles őt kimenteni veszedelméből, – fejtegeti – hiszen Krisztus áldozatával frigy létesült isten és ember között, mindkét felet kötelező szerződés.
Ezek a vitában fogant, indulatokat és kétségeket tolmácsoló költemények a lélek háborgásainak kivetítődései; csapongó, izgatott menetű és belső ellentétektől feszülő alkotások. Írásuk alkalmával nem törődött Balassi a Marullus-fordításokon edződött műgonddal. Nem is érett, kidolgozott művek, de annál becsesebbek mint a személyes líra minden keretet áttörő és itt valóban "egeket" ostromló megnyilatkozásai. Tudott azonban Balassi istenes verseket a tudós retorika formai igényességével is írni.
Az istenes énekek utolsó csoportjának a halál a középponti gondolata. Ez először 1589 nyarának reménytelenné vált hónapjaiban kapott hangot lírájában, ekkor fohászkodott istenhez a Nincs már hová lennem... kezdetű megindító kis könyörgésében. A katonaének szomszédságában keletkezett vers a "jó hírért névért s az szép tisztességért" mindent hátrahagyó vitézek szellemében, életsorsukat átérezve és attól búcsúzva kívánja, hogy ő is mindent hozzájuk hasonlóan "végezzen el", fejezzen be. Két évvel később (1591) két kis lírai remekműben (Kegyelmes Isten ..., Adj már csendességet...) öltött testet az elmúlásnak, a halálban való megnyugvásnak a hangulata. Vallásos bújdosó vers mindkettő, az immár teljesen egyedül maradt, barátaitól, kedveseitől, hazájától távol sodródott magányos lélek könyörgése. A végső pihenésre készülő bújdosó a legtökéletesebb formaművészet birtokában sóhajt az utolsó felmentés és az engesztelő halál után.
Balassi költészetében az istenes tematika a lehető legátfogóbb keretnek bizonyult a személyes lírai mondanivaló számára. Keret, melybe minden elfér, a legföldibb, legvilágibb érzések egész széles skálája. Lírájának ez az ága a leginkább "modern", de éppen ezért nem a legkiérleltebb, nem a legmélyebb. A zseniális villanások e költészete mellett az igazi kiteljesedést a harmónia világa jelenti, ez pedig Balassinál eltéphetetlenül a szerelemhez, Júliához kapcsolódik.
A Júlia versek és a Júlia-ciklus
Balassi szerelmi költészetének második szakasza 1587-ben kezdődött, amikor egy hatalmas költeménnyel (Méznél édesb szép szók, örvendetes csókok ...) visszatért az 1584-ben megtagadott szerelemhez, elemi erővel idézve fel az elvesztett boldogságnak, Annának az emlékét. Bár a szerelemről szól, a költemény még az istenes énekek tónusához áll közel; az érzelmek szabad, kötetlen áradása jellemző rá és – miként három évvel előbb – ismét bűntudatról vallanak a sorok: "Fájdalmam öregbül naponkínt bűnemtűl", "De méltó vétkemért már holtig szenvednem" stb. Csak ezúttal a házasság előtti nagy "megtérés" alakult át bűnné a költő tudatában, s így verse a Bocsásd meg Úristen profán ellenpárjává, az önkritika kritikájává, egy Venus előtt megvallott pogány "bűnbánó" énekké vált.
Ez a vers – melyet inkább csak önmagának írt – Balassi szerelmi költeményei legszebb sorozatának, a Júlia-verseknek (1588) a nyitánya lett. Minthogy Losonczi Anna meghódítása volt a feladatuk, velük Balassi ismét a petrarkista költészet modorához tért vissza, de már nem a magyarországi udvarokban divatozó énekes-alkalmi költés színvonalán, hanem a római és humanista költők legnagyobbjainak a példáját követve. Szerelmesének is ezért adta – Janus Secundus nyomán – a Júlia nevet, a tudós imitátio szellemében pedig igyekezett a lehető legnagyobb mértékben felhasználni a humanista-petrarkista poézis ismert fogásait, leleményeit. Angerianus inventio poeticái tíz esetben váltak egy-egy Júlia-vers ötletadóivá, s mellettük Marullus és Regnart egy-egy költeménye, valamint három török ének szolgált még forrásul. A fokozott művészi igényességről tanúskodik Balassi érett versformájának, a róla elnevezett strófának végleges kialakulása és más versformákkal szemben határozott fölénye is. A Júlia-versek többségét Balassi már 19-es sorokat következetesen tagoló 3 x 6 + 6 + 7 szótagszámú és aabccbddb rímelésű versszakokban írta.
A költőnek Annával, illetve Júliával kapcsolatban ekkor inkább csak emlékei és vágyai voltak, nem pedig közvetlen élményei, azt a kevés élményszerű elemet azonban, amelyet mégis felhasználhatott, szintén a mitologizáló retorika kereteibe foglalta. A kapuközben elsurranó vagy a táncoló Júlia Venusra vagy valamely más istenasszonyra hasonlít (Egy kegyes képében...), egy szerelmesét köszöntő kedves bókhalmaz (Ez világ sem kell már nékem...) török ének nyomán készült; Engemet régólta... kezdetű megrázó szerelmi vallomása pedig – bár ezt teljesen önállóan írta – annyira konvencionális elemekből épül fel, hogy egyes szakaszaihoz Anakreontól Petrarcáig lehet idézni a párhuzamos helyeket. A petrarkista költészet eszköz-készletének Balassi már annyira birtokában van, hogy akár van előtte kimutatható költői minta, akár nincs, költeményeit a kor tudós ízlése szerint alkotja. De miközben a valóságos élményeket is retorikai mezbe öltözteti, a máshonnan vett leleményeket igyekszik a valósághoz kapcsolni, s reális mozzanatokkal élőbbé tenni. Egyrészt záróstrófákkal látja el verseit, az irodalmi eredetű jeleneteknek is élményszerűség látszatát kölcsönözve; másrészt saját költői világába fordítja át azokat, megőrizve a hazai tájnak és a vitézi életnek költészetébe már bevont színeit. "Hives forrás felett serkenvén álmomból" vagy "Egy sűrő erdőben én úton mentemben" – születnek záradékai szerint énekei; a téli portyák emlékképeit idézve jellemzi Júlia szemeinek ragyogását: "Fénlik sok kövektől mint a verőféntől erős vér tiszta jégen. Lebegnek szemei, mint a menny csillagi télben éjjel szép égen"; s "magas kősziklák, kietlenben nőtt fák" emlékeztetnek a Kárpátok világára. Angerianus "homines"-éből is "vitézek" lesznek nála, s még a mitológiai alakok közé is behatolnak a magyar olvasóhoz közelebb álló "tündér"-ek. A Júlia-énekekben így valóság és humanista retorika egymásba olvad, biztosítva az énekek realitás-erejét és műköltői igényességét egyaránt.
A Júlia-versek önmagukban, mint egyedi költemények is kiválóak, igazi értéküket és jelentőségüket azonban abban a nagyobb kompozícióban nyerik el, melybe a költő belefoglalta őket. Felismerte ugyanis – a magyar irodalomban elsőnek – hogy szerelmi-udvarló költeményei, legbensőbb személyes vágyait, érzelmeit kifejező alkotásai, pusztán irodalmi értékük folytán is megérdemlik a megbecsülést. A Júlia-versek ugyan nem hozták meg számára a várt szerelmi diadalt, költő öntudatát azonban oly magas fokra érlelték, hogy megszületett benne kiadásuk gondolata. Ezt pedig tudós petrarkista költő nem képzelhette el másképpen, mint magasabb egységbe rendezve, ciklusba komponáltan.
Biztosan ismerte Balassi Petrarca Il canzonierejét, a reneszánsz szerelmi versciklusok legtöbbet utánzott és legnagyobb példaképét, mintája azonban inkább Janus Secundus Júlia-ciklusa lehetett, hiszen kedvese humanista álnevét is innen kölcsönözte. A verseket összefűző epikus-retorikus keret közvetlen forrása pedig Castelletti Amarilli című pásztordrámája volt, melyet éppen 1588-ban, a Júlia-versek írása közben ismert meg és dolgozott át magyarra. A pásztordráma bújdosó szerelmes hősének a története azonban csak tudatosíthatta Balassiban a verseiben már eleve is benne rejlő ösztönös ciklikus tendenciát. Hiszen már az Anna versektől kezdve kialakult lírai költeményeinek egy sajátos belső folyamatossága a tavasz-énekeken, a bűnbánó versen, majd az Annához való megtérésről valló költeményen keresztül. A távollevő, elvesztett s hasztalan keresett kedveshez intézett Júlia-énekek ehhez a lírai folyamathoz csatlakoztak, s csak a tudatos költői szerkesztő munkára vártak, hogy 1589 tavaszán megszülessék az első magyar lírai versciklus.
Júlia-verseinek szövegével Balassi szabadon bánt – valószínűleg át is fésülte egyiket-másikat – és az egyes énekeket, keletkezésük időrendjétől függetlenül, költői koncepciója szerint rendezte el. Műve élére a Méznél édesb szép szók ... kezdetű önvallomását állította; beiktatta a ciklusba a pásztordráma magyarítása során készült két költeményét is; s talán utólag is írt egy-két éneket, hogy megalkothassa a ciklus retorikus-mitologikus keretét, melyet végül az énekek elé írt magyarázó argumentumokkal tett szilárdabbá.
A kereken 25 énekből összeállított ciklus egyrészt a költő valóságos élettörténetéhez kapcsolódik (különösen a versek záradékai, valamint az argumentumok hangsúlyozzák ezt), másrészt merőben mitikus környezetbe helyezi, irreális szférába transzponálja szerelmének históriáját. E kettősség révén valósul meg Balassi szándéka: legszemélyesebb, lírai mondanivalójának általánosabb, filozófikus síkon való megfogalmazása. Az Annával remélt házasság kudarca átszellemül ebben a kompozícióban az elérhetetlen boldogság reménytelen keresésének lelki folyamatává.
Balassi ezt elsősorban verseinek kitűnő csoportosításával, a ciklusban való sorrendjük kialakításával tudta elérni, miáltal még egy-egy pusztán udvarlásnak szánt, Júlia hiúságának hízelgő petrarkista rutin-vers, "poetica inventio" {468.} is mélyebb értelmet nyert, átfogóbb tartalom hordozójává vált. Pedig valóságos "cselekményt" nem erőltet bele a versek egymásutánjába, azon az indító mozzanaton túl, hogy Venus és Cupido mutatják meg a költőnek Anna égi mását, az elérhetetlen távolban megpillantott Júliát, biztatva őt meghódítására, s ígérve, hogy e régi, de mégis új "kegyes"-nek a szívét hozzáhajlítják. Néhány költemény után már csökken is ennek a retorikus leleménynek a szerepe, s három – fentebb már említett – élményen alapuló vers következik, melyek által egy-egy pillanatra földközelbe kerül a mitikus Júlia: a "kapu közben" elsurranó gyászruhás nő, amint a fejét is elborító fátyol mögül előszikráznak "vidám szemei", valóságos, földi reneszánsz szépség; a költő kedves keleties zamatú bók-áradatán is az élő Júlia–Anna "mosolyodék" el egy pillanatra; s elhisszük a költőnek, hogy "Öszvekulcsolt kézzel, hajlott térddel fővel" olyasféle lángoló vallomást mondhatott el hölgyének, mint amely az Engemet régólta ... kezdetű könyörgésében olvasható. E földi asszony a ciklusban azonban csak látszat, valójában "tündér", "istenasszony", s így amiképpen elővillant, ugyanúgy el is tűnik, s a következő két költeményben (A Júlia vadászatjáról, Mint veszett öszve Júlia Cupidóval) már merőben mitikus régióban, istenek társaságában, földi ember számára elérhetetlen messzeségben látjuk viszont.
E két utóbbi vers után éles kontrasztot alkotnak a soron következő költemények (Az fülemilének szól, Darvaknak szól), melyek a tovatűnt Júlia után az itt ragadt költő sorsát szemléltetik: két pólusnak, Júlia földöntúli és a költő földi világának áthidalhatatlanságát. A darvakhoz címzett verset a záróstrófa szerint akkor írta, midőn "sok háborúi"-ban, "bujdosó voltá"-ban darvakat látott repülni "s az felé haladni, hol szép Júlia laknék". "Látom utatokot igazítottátok arra az ország felé, Az holott az lakik" – mondja a darvaknak az ének elején is, kifejezésre juttatva, hogy Júlia lakóhelye valami távoli más ország, "paradicsom", melybe a költő, aki bújdosik, "mint árva, idegen országba veszettül mint zarándok", sohasem juthat el. Míg a daru – éppúgy, mint előbb a fülemüle – a szabadság birtokában, szárnyaival akkor repülhet el a költő "öröme környékére", amikor akar, ő ide csak üzeneteket küldhet. A ciklusban így további "cselekményre" már nincs is szükség: az ezután sorakozó versek egytől-egyig a megközelíthetetlen szerelmese után vágyódó bújdosónak lelkiállapotából fakadnak és már pusztán egy belső, érzelmi világ tükröződései. Ennek lényege a további polarizáció: elmélyül, a kétségbeesettségig fokozódik a költő "rabság"-tudata, a szabadságtól való megfosztottsága; az elérhetetlen Júlia viszont egyre inkább az ideák világába emelkedik, eszménnyé alakul át. Hogy ezt milyen páratlan művészettel, az absztrakció, az elvont spekuláció veszélyeit elkerülve oldja meg Balassi, arra a legjobb példa a ciklus egyik legremekebb költeménye, melyben Júliát hasonlítja a szerelemhez.
Júlia tehát minden jónak, értéknek a foglalata, a boldogság és szépség eszménye, a rút, bujdosó élet, a boldogtalanság, rabság ellenpólusa. Ez a hatalmassá növelt ellentét a záró-énekben (Ó nagy kerek kék ég...), félig-meddig a ciklus summájában jut legerősebb hangsúllyal kifejezésre. Invokációjában a reneszánsz-ember ég, föld és tenger által határolt teljes univerzumához jajdul fel a költő, hasztalannak ítélve örökös bujdosását, a "hegyeken, völgyeken", "szörnyű havasokon", "essőben, hóban", "emberek nem lakta földön" való állandó vándorlását. Júlia igézetétől lehetetlen szabadulni, mert az egész természetet ő tölti be, a költő elméjében is örökké "Júlia szép képe" forog, s szíve közepébe is bevéste az ő képét Cupido: nemcsak a külső makrokozmosz, hanem a költő belső mikrokozmosza is vele van tele. Júlia országa tehát az egész külső és belső világ, nemcsak fizikai közelségben van az emberhez, hanem ott van magában az emberben is. A reneszánsz nagy álma: a világ, a természet és az ember nagy földi harmóniája: ez Balassi Bálint legfőbb, legegyetemesebb vágya. A reneszánsz más nagyjaihoz hasonlóan megsejti, hogy megvan a lehetőség az ember és a világ összhangjára, hogy a középkori felfogással ellentétben a világ, a természet nem ellensége az embernek, hanem azonos lényegű vele, – s a költő terminológiája szerint – Júlia jegyében egymásra találhatna. A világ és az ember természete kínálja erre a lehetőséget, a valóságban – a kor valóságában – az igazi földi harmónia mégis lehetetlen, elérhetetlen, megvalósíthatatlan.
Attila
Elev de nota 10
 
Mesaje: 130
Membru din: Joi Mai 08, 2008 5:39 pm

de Robot pe

Robot
 
Mesaje: 1
Membru din: 2008
Locaţie: IT

Înapoi la Limba si literatura maghiara

Cine este conectat

Utilizatori înregistraţi: AustinNaky, Google [Bot], Google Adsense [Bot]