Imitáció a humanista költészetben. Janus Pannonius

Imitáció a humanista költészetben. Janus Pannonius

Mesajde Attila pe Mie Oct 08, 2008 5:26 pm

Imitáció a humanista költészetben

A reneszánsz kultúra emberközpontúsága, valamint az antik kultúra különleges kultusza együttesen jut kifejezésre a reneszánsz legfontosabb szellemi áramlatában, a humanizmusban. A humanizmus a reneszánsz polgárság világi ideológiája, etimológiailag is kifejezésre juttatva, hogy lényege az ember (homo). De mivel ez az új, nemegyszer forradalmi világnézet az antik világ köntösébe öltözött, s a bámult ókori klasszikusok tekintélyével szentesítette igazát, a humanizmus fogalma egyúttal egy erősen filológikus, főként latin világi erudíció jelölésére is szolgál. A humanizmus mint tudományos terminus így két egymással ugyan szorosan összefüggő, de mégis szétválasztható értelemmel bír: jelent bizonyos polgári ideológiai tartalmat, de jelent ugyanakkor bizonyos klasszikus műveltséget, tudós magatartást is.
Az antik kultúra utánzása s a kor művelt emberei számára kötelező humanista tudós magatartás a reneszánsz idején is segített fenntartani az irodalomnak és tudománynak a középkorra jellemző, nemzetek feletti egységét. Hozzájárult ehhez a humanizmus által nemcsak tovább ápolt, hanem új életre támasztott latin nyelv is: a középkori egyházi latinnal szemben a humanisták a klasszikus latint a maga eredeti tisztaságában elevenítették fel, és tették az írók és tudósok Európa-szerte egységes "anyanyelvévé". Mivel e latin humanista tudomány és irodalom eszményei, példaképei és forrásai a latin és görög klasszikusok lettek, tudományban a filológia, irodalomban az imitáció, az antik remekművek utánzása vált uralkodó jelenséggé.


Janus Pannonius

Janusszal nálunk addig ismeretlen, új típusú költő jelentkezett teljes humanista fegyverzetben: a tudatos és öntudatos alkotóegyéniség, ki egyéni érzéseit, gondolatait fontosnak, közérdekűnek tartja, s akinek az irodalmi alkotás már nem személytelen, mondhatni mellékes familiárisi ténykedés, hanem hivatás, benső, személyes ügy is. Vele akarja megörökíteni, halhatatlanná tenni nemcsak mások, nemcsak hazája, hanem saját nevét is. Alkotás és alkotója összeforrtak, elszakíthatatlanok egymástól. Poeta doctus, aki műveit állandóan javítja, tökéletesíti. És sorsukat sem bízza a vak véletlenre: kötetbe gyűjti, lemásoltatja, és mecénásának vagy barátainak elküldve terjeszti. S az alkotás már olyannyira életszükségletté nemesült, hogy ha nincs kinek, akkor is ír: " Írok a Múzsáknak, s magamért dalolok!" Szembefordult a középkorral, ezt tanúsítja emberi és költői hitvallása is: "Nézz körül és ne feledd, hogy hű fia légy a jelennek!" Ez a jelen pedig a saját erejének, tehetségének, függetlenségének tudatára ébredt reneszánsz-ember jelene. Költészetének középpontjában nem is az isten és a másvilág áll, hanem az ember és az őt környező, életét széppé, boldoggá tenni tartozó e-világ.
Az ő alkotásaival jelent meg irodalmunkban a reneszánsz tematika: az egyén, a magánember testi és lelki problémáival; a családi összetartozás érzése: az édesanya iránti szeretet, a családnál szélesebb közösség: a haza, a hazai táj, az ember átlelkesítette természet és a humanista értelmiségi legnagyobb élménye és ihletforrása: a kultúra, a tudomány, a művészet és főképp a költészet kultusza. Ezt az újszerű tartalmat új, a humanista poétika megszabta módon öntötte formákba. Mindezt még a ferrarai iskolában kapta készen. Az iskolás humanista poétika saroktétele az imitatio volt, a csodált ókor íróinak, mű- és versformáinak, nyelvi, stilisztikai tökélyének és sajátságainak utánzása. Janus költészetének nyelve a kései császárkori irodalomból táplálkozott humanista latin; az általa művelt költői műfajok is innen eredtek, s velük együtt a klasszikus időmértékes verselés különböző fajtái.
Költői életműve három egymással összefüggő, de mégis élesen elhatárolható szakaszba tagolódik: a ferrarai (1447–1454), a padovai (1454–1458) és a hazai 1458–1472) korszakára. Emberi és költői fejlődésének egy-egy sajátos szakaszát zárja magába mindegyik, s ezt híven jellemzik az egyes korszakokon belül leggyakrabban használt költői műfajok is.

Epigrammái
A humanistáktól felújított epigramma eléggé tágan értelmezett műfaj volt, magába foglalt, mint nevének etimológiája is jelzi, minden feliratra alkalmas, rövidebb költeményt. Általában három fő válfaját művelték: a szatirikus, az erotikus és az ún. monumentális, azaz dicsőítő epigramma válfajt. Mindegyik művelésénél valamelyik görög vagy római szerző epigrammái szolgáltak követendő mintául. A fiatal Janus ezen az aránylag kitaposott ösvényen járt, és mind a három válfajban szinte ontotta az epigrammákat. Az első kettőben kiemelkedő eredménnyel, a harmadikban már kevésbé sikeresen.
Az értelmileg túlfejlett és ennek reakciójaként érzelmi fejlődésében elmaradt csodagyerek a legracionálisabb költői műfajban, az epigrammában megtalálta belső és külső élményeinek adekvát művészi kifejezési formáját és eszközét. S a követendő mintát is a római epigrammák nagymesterében, Martialisban, kihez így írt: "a versírásban vetélytársad lettem," és "ha kölcsönadnád nékem lelkedet, hidd el, magamból is hozzáteszek majd." Ebben is egyedülálló: a korabeli humanisták Martialist mintául nemigen választották.
Szatirikus, csipkelődő epigrammáinak élményanyagát nagyrészt a ferrarai iskola és konviktus adta. Janus szeme a közvetlen környezetében felmerült apróságokon akadt fenn, melyek egy kis közösség életében nem is látszanak apróságoknak. Diákcsínyek, ugratások, kisfejű, vörös hajú, fölényeskedő vagy hazug társak, irodalmi vetélkedések, perpatvarok vagy egy-egy esemény, mint például Guarino egyik fia cselédlányuk fejét elcsavarta – adták az alkalmat, hozták a témát és a figurákat. Néhány telibe találó, éles és élces disztichonnal örökítette meg őket a kárvallottak bosszantására, társai mulattatására, de ugyanakkor humanista irodalmi igénnyel és igényességgel, szélesebb olvasóközönségre is számítva. Feltűnik ezekben nem mindennapi jellemző és tömörítő készsége, a kicsiségekben is a lényegeset és a tipikusat meglátó szeme, a látottakat hajszálnyi pontossággal, ötletesen, sziporkázva rögzítő stílusa és a latin nyelv virtuóz kezelése. Ezek a képességei emelték kora legjobb humanista epigrammaköltői közé.
Jellemzésül vegyük példának a Gryllusra írt epigrammáját (Ad Gryllum).
A Gryllus csúfnévvel – amely tücsköt, malacot, illetve különféle állatokból összetákolt szörnyet jelent – és ezzel az epigrammával egyik patrícius származású olasz diáktársának vágott vissza, ki őt durva, műveletlen barbárnak csúfolta. A "barbár" szóban töményen benne foglaltatik az olasz polgár vélt magasabbrendűségének tudata a szerinte betolakodott, megtűrt idegennel, "hegyentúli"-val szemben. Janus ott fogja meg az ellenfelet, ahol az támad, és ott üt rajta, ahol az annak legjobban fáj. Szerkesztési módja: az epigramma első három sora az előkészítés, a tények előadása ártatlan képpel, nem is sejtetve a támadó szándékot, majd az utolsó sorban jő a váratlan fordulat, a kegyelemdöfésnek beillő csattanó. A csattanó – mint többi epigrammáiban – itt is egy többértelmű szójátékra épül. A szuka (a latinban: lupa, nőstényfarkas) egyrészt céloz Gryllus olasz származására, a Róma alapítóit, Romulust és Remust szoptató nőstényfarkasra, másrészt utcanőt, szajhát jelent.
Egy-egy hálásabb téma kapcsán nem elégedett meg egy epigrammával, hanem az ókori szerzők, főként Martialis példájára tárgyát szellemesen és nagy ötletességgel több oldalról közelítette és világította meg, epigramma-sorozatokat írt. E nemben a legnevezetesebb az a kitűnően megkomponált epigramma-füzére, melyet az 1450. évi jubileumi szentévnek szentelt.
Ezt V. Miklós pápa hirdette meg kiürült kincstárának és megtépázott tekintélyének helyreállítására. A szentévek fő vonzereje az volt, hogy az akkor Rómába zarándokló hívő könnyített feltételek mellett nyerhette el a "teljes búcsút": az addig elkövetett bűneiért járó másvilági büntetés elengedését. A felhívás Európa-szerte nagy visszhangra talált, s az Itáliában fel-felcsapó pestisek ellenére százezrek tolongtak Rómába, s velük tódult a pénz is.
A felvilágosult humanisták nem jó szemmel nézték ezt az egyszerű hívők hiszékenységére és zsebére számító szentévet, s külön véleményüknek hangot is adtak. Köztük a 16 esztendős Janus is. Mondanivalóját hét epigrammából összefűzött ciklusba sűrítette.
A vezér-epigramma (Deridet euntes Romam ad iubilaeum (Kikacagja a római búcsúsokat)) nyitánya egészen himnikus, mintegy a búcsúsok világnézetével azonosul; 1450 esztendeje, hogy az örök Atya szent Fia a Szűztől megszületett ... Már az ájtatosságot mímelő sorokban is megbúvik egy másik értelem, mely a zarándokokat tizedelő pestisre utal.
S íme, a Tajo és a Don közti földekről tódul a nép, alig férnek el az országutakon. E jámborkodó bevezetésre jő a csattanó, a költő állásfoglalása.
A ciklus második darabjában (De eodem (Ugyanarról)) a külföldi búcsújárókhoz fordul: "Mért töritek magatok gazdaggá tenni a taljánt? Hát a hazájában senki sem üdvözül-e?" A körképből nem maradnak ki a kocsmárosok sem, kik a pápa után legtöbbet "nyertek"! Négy gunyoros epigrammával énekli ki őket: legfőbb vágya a kocsmárosság, hisz ha a szentév még egy évig tart, valamennyi olyan gazdag lesz, mint Firenze híres bankárja, Cosimo Medici. Cinkos iróniával teszi még hozzá: most van a szent idő, jól használják ki, mert soká lesz a következő jubileum.
A ciklus-szerkesztésnél is az egyes epigrammáiban használt technikát alkalmazza: a záró epigrammára hagyva leglényegesebb mondanivalóját s a döntő csattanót.
Az ezt előkészítő epigrammák célzatával még egy középkori egyházi reformer is egyetérthetett, látszólag nem a vallást támadják, csak a visszaéléseket: Krisztus földi helytartója pénzért árulja a földöntúli örök üdvösséget, mint a kocsmárosok a borukat. Ezek után még nagyobb hatású a befejező darab (Galeotti peregrinationem irridet (Kigúnyolja Galeotto zarándoklását)), mely a középkor vallásos ideológiáját gyökerében támadja és tagadja. Ezt barátjához, Galeotto Marzióhoz címezte, aki humanista létére beállt a búcsúsok közé, s ezzel közös eszményeiket megcsúfolta. Pedig a vallás már csak a vénasszonyoknak való, a hiszékeny, "agyrémektől rettegő tömeg"-nek, melyet a humanista értelmiségi lenézett. Az újkor embere, a humanista már nem hiszi azt, amit a versben név szerint is említett franciskánus népszónokok magas szószékeikről "alárikácsolnak", hanem azt tartja és hirdeti, amit az antik ateista filozófusok tanítottak, mint például Theodorus, "ki nem hitt istenekben". Erkölcsi zsinórmértékét sem a keresztény etika szabja meg, hanem Epikurosz, "ki azt tanítja: legfőbb rossz a kín," ami szöges ellentétben állt a keresztény siralomvölgy-koncepcióval. A kegyeskedő hangon indított ciklus utolsó sora pedig visszaperel a himnikus nyitányra, az egész ciklus értelmét összegezve: "Hívő ember költő [azaz humanista] nem lehet!"
Hasonló kvalitásokat árul el erotikus epigrammáiban is, melyek mennyiségileg is vetekszenek a szatirikus nemben írottakkal. Ezekben a 15. század megváltozott humanista erkölcsi felfogása tükröződik. Mintája itt – Martialis mellett – Antonio Beccadelli, aki 1426-ban tette közzé hírhedett Hermaphroditusát, melyet a hivatalos egyház elítélt. Irodalmi mintái elsősorban stiláris megoldásokra adtak példát és felbátorították, az élményanyagot a ferrarai diákélet nyújtotta. Erotikus epigrammáiban e kamasz társaság lefojtott, majd ki-kirobannó erotikáját, vágyait, beszédmódját, egész atmoszféráját örökítette meg a humanista költészet irodalmi eszközeivel.
Ő a világ első kamasz-költője, aki – tizenhetedik születésnapjára írt epigrammájában – forrongó önmagát és magán keresztül a kamasz fiú testi és szellemi öntudatra ébredését versbe rögzítette (De sua aetate (Életkoráról)). Nyers szókimondás, az apró részletekben megnyilatkozó tárgyiasság, másrészt sanda sejtetések, obszcén utalások, két, sőt egyértelmű szójátékok, megjátszott álszentség, illetve frivolitás és a meglepő fordulatokra, groteszk túlzásokra épített költői technika jellemzik epigrammáit. Tömörek, kerekek, rafinált irodalmi igénnyel kiszámítottak, ugyanakkor az olvasóra cinkosan kacsintó, pajzán kamasz-humorral telítettek.
Hová cipeltek cimboráim, hová? – játssza meg az ártatlan ügyefogyottat egyik epigrammájában (Conqueritur, quod se, socii ad lupanar seduxissent (Panaszkodik, hogy társai bordélyházba csalták)). Csak nem a fertelmes bordélyházba? S miután rendre leírta az ott tapasztaltakat, kezdi el újra a sopánkodást: becsaptatok, azt mondtátok, hogy sétálni visztek; megálljatok csirkefogók, "ezt megtudja ma még Guarino tőlem".
Választott versformája, a hendekasyllabus ( – – | – ∪ | – ∪ | – ∪ | – ∪ | ), gyors ritmusával kitűnően érzékelteti e kirándulás izgalmas voltát. Az irodalmi paródia eszközeit is szívesen használta. Például egy bizonyos Orsolya titkos bájainak megörökítéséhez a középkorban szentnek tisztelt Vergilius Aeneise híres hatodik énekének alvilágleírásából kölcsönözte a fordulatokat és a színeket (De vulva Ursulae (Orsolya p...járól)).
Erotikus epigrammáinak egy részét szintén ciklusokba rendezte. A legsikerültebb, legtöbb leleménnyel kivitelezett ciklusa az az öt epigrammából álló füzér, melyben Linus atya "ördögűzésének" állított emléket (In Linum docentem pedicare (A fajtalankadásra tanító Linusra) stb.). "Szent Ferenc szigorú szerzetének tagja" és "az üdvösséget adó ige hirdetője" a fiúkat szerette, s ezt a ténykedését – állítólag – ördögűzésnek minősítette. Janus ezt a poént ragadja meg és variálja el nem apadó ötletességgel, s közben az imádságot, a böjtöt, a gyónást is elég vaskosan kifigurázza.
Epigrammaköltészete a ferrarai években kulminált, Padovában s különösen itthon viszont megcsappant és belső arányaiban is erősen megváltozott. A pécsi püspök – egy alkalmat kivéve – már nem írt erotikus epigrammákat, szatirikusat is eléggé csekély számban: két politikai célzatút udvari költő minőségében, a magyar koronát Mátyásnak kiszolgáltatni nem akaró Frigyes császár ellen; s néhány magánjellegűt, melyekben egy Antal nevezetű papot, illetve püspöki helynökét, Huendler Vitust csipkedi, vagy a Budán vendégeskedő barátját, Galeotto Marziót ugratja (De corona regni ad Fridericum caesarem (Frigyes császárhoz a királyi koronáról), In Antonium hospitem (A vendégeskedő Antalra), In Vitum (Vitusról), Ad Galeottum (Galeottóhoz) stb.).
Egy alkalommal azonban az egykori félelmetes szatirikus és erotikus epigramma-író régi ragyogásában feltámadt, mégpedig egy mesterien megszerkesztett epigramma-bokorral, melynek szenvedő hőse II. Pál pápa, kinek beiktatásán – 1465-ben – Mátyás király követeként épp ő mondta az üdvözlő beszédet, sőt egy dicsőítő epigrammával is tisztelgett színe előtt. A pápa azonban, nem tudni miért, megneheztelt rá, s Budára küldött követe, Girolamo Lando krétai érsek révén Mátyás királynál befeketítette. Janus a pápai követet Galeottóhoz írt, szellemes levélben gúnyolta ki, a pápát pedig öt epigrammával, melyekben a pápa ( = atya, apa) természetes apaságát vette célba (De Paolo summo pontifice (Pál pápáról), Quare nunc, ut quondam, summorum pontificum testiculi, non explorantur (Miért nem vizsgálják meg manapság a pápák heréjét, mint hajdan?) stb). Ez a remekbe készült, vitriolos epigramma-ciklus a Guarino-panegyricus mellett Janusnak talán a legnagyobb karriert befutott alkotása. Méltán került a leghíresebb antiklerikális gyűjteményekbe. A nagy lengyel reneszánsz költő, Jan Kochanowski lengyelre fordította és {233.} versei közé bekebelezte. Ludwig Pastor, a pápák történetének múlt századbeli írója, II. Pált a "rákent rágalmak" alól tisztázni igyekezett, s ennek során Janust is, kit történetírónak gondolt, felháborodott hangon próbálta cáfolni. Hátha még tudta volna, hogy ez a "Historiker" az anyaszentegyház püspöke volt!
Magyarországi évei alatt írt epigrammái – ezekből sincs több két tucatnyinál – zömükben Mátyás királyt, Hunyadi Jánost és nagybátyját, Vitéz Jánost dicsőítik a humanista udvari poézis fordulataival, sablonjaival. Például az ifjú királynő nevében hívja vissza a háborúból Mátyást, nagyságát és győzelmét ünnepli (Conqueritur de mora regis Matthiae in Moldavia (Panaszkodik Mátyás király Moldvában való hosszas időzése miatt), Gratulantur de duplici victoria Matthiae (Mátyás kettős győzelmét ünnepli) stb). Az Itáliában írt monumentális epigrammák szerves folytatásai, színvonalas rutinversek.
A néhány lírai foganású már jóval sikerültebb. Ezekben önmagát adja, s a közvetlen, belső személyi érdekeltség hevülete az epigrammát lírai verssé gazdagítja. A római követjárásról visszatért Kosztolányi Györgyöt például verssel hívja meg, melynek minden sorát átfűti Itália utáni mély nosztalgiája (Ad Polycarpum (Polycarpushoz)). Két másikban Marshoz, illetve Jupiterhez fordult, békéért könyörögve "megfáradt pannon népe" számára (Ad Marlem, precatio pro pace (Mars istenhez békességért), Pro pace (Békéért)). Hazai epigrammaköltészetének a csúcsa, az 1466 márciusában Pécsett írt, De amygdalo in Pannonia nata (Egy dunántúli mandulafáról) című pedig már epigramma-formába sűrített elégia.
A vers apropója, külső ihletője egy meglepő, szokatlan természeti tünemény: a Mecsek déli lejtőjén, talán a pécsi püspöki kertben, tél idején virágba borult mandulafa. A nem mindennapi látvány megragadja, a fácska friss, üde szépsége s a reménytelen virágbontás meghökkentő merészsége szíven üti. Nyomban magára, saját sorsára gondol. A látottat jelképnek érzi: ő, igen ő ez a dunántúli mandulafa. Korán nyitott ki, virágai a pannón télben halálra vannak ítélve ... Ez a közvetlenül ki nem mondott mondanivaló az epigramma tulajdonképpeni, belső ihletője.
Egy humanista poétának mindez még kevés. Hogy vérbeli tudós poéma szülessék, a külső és belső valóságélmény mellé társul harmadiknak az antikvitás, a vers szőttesébe gazdagon szőve a mitológia aranyszálait. Az antikvitás bűvöletében a mecseki mandulafácska a Hesperidák kertjének legendás, aranyalmát termő fájává szépül. S ilyet nem látott "hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén" – halljuk a Homéroszt fordító költő olvasmány-reminiszcenciáját. S végül mi más lehetne, mint az Ovidius-i mitológikus Phyllis, a monda szomorú sorsú királylánya, ki bánatában, mivel jegyesét, Demophoónt reménytelenül, hiába várta, öngyilkos lett, s a kegyes istenek mandulafává változtatták. Az egykorú értő, a "candidus lector" legérzékenyebben épp erre a tudós leleményre, az "inventio poetica"-ra rezonált, ezen mérve le a poeta doctus nagyszerűségét, illetve silányságát.
A látott valóság, a mögéje sűrített jelképiség s a velük együttlélegző antikvitás, mitológiai példázat humanista "szentháromsága" felbonthatatlan egységbe ötvöződik, magas költői, művészi feszültséget teremt. A vers ezért tudja oly megkapó erővel, oly intenzíven sugározni máig a bukott, beteg ember, a feudális Magyarországra korán érkezett reneszánsz költő tragédiáját.


Elégiái
Az elégiát már az antik írók is használták személyesebb, líraibb élményeik költői kifejezésére, s erre a célra ajánlotta a humanista poétika is, bár eléggé tágan értelmezve e műfajba sorolt minden szubjektívebb hangú, az epigrammánál hosszabb, disztichonokban írt költeményt. Janus e műfaj szabályait és gyakorlatát már Guarino iskolájában elsajátította. A ferrarai zsengék közé tartozik például az 1451 táján Perinushoz írt elégia. E nemű kísérletei padovai korszakában megsokasodtak. Legtöbbjük azonban komolyabb lírai mondanivaló, mélyebb megrendültség híján nem több ügyes rögtönzésnél vagy versgyakorlatnál. Például mikor a lába fájt, elégiával fordult gyógyulásért a költők istenéhez, Apollóhoz. A padovai lóversenyen szerencsétlenül járt lovast, Racacinust meg elégikus threnosszal (siratóvers) siratta el. Hasonlót már írt korábban is: V. Miklós pápa anyjának elhalálozásakor.
Az Itáliában szerzett, retorikai sablonokkal agyonterhelt elégiáiban is figyelemre méltó azonban, hogy egyikük sem másodlagos, irodalmi élmény szülötte. A költőt a látott, a megélt valóság ihleti, akárcsak az epigrammák írásakor, de míg ezekben a reális élmény a bravúrosan megformált gondolati tartalomban fejeződött ki, addig a szélesebben áradó elégia-műfaj már módot nyújt a látott valóság leírására, művészi tökéllyel való ábrázolására is. A retorikus szerkezet, antik kellékek halmaza mögül minduntalan elővillannak az életben megfigyelt és hűen visszaadott jelenetek, tárgyak, portrék, tájak – éppúgy, mint az olasz quattrocento nagy festőinek képein. A humanista poétika szellemében a retorikus költészet eszközeivel a "természet újraszülése'" persze csak bizonyos korlátok között valósulhatott meg. Az elégiák egyes részleteiben, soraiban azonban Janus is ugyanazzal az "élethűséggel," "pontossággal" örökítette meg a valóság egy-egy mozzanatát, mint Mantegna az ő arcvonásait.
Korai elégikus versei közül leíró részleteivel s friss líraiságával egyaránt messze a többi fölé emelkedik a Búcsú Váradtól címen ismert költeménye (Abiens falere jubet sanctos reges, Varadini (Távoztában elbúcsúzik Várad szent királyaitól)). Versformája, a hendekasyllabus {239.} ugyan humanista felfogás szerint az epigrammák közé utalná; líraibb, dalszerűbb, terjedelmesebb volta azonban elkülöníti azoktól. 1451 elején, Váradi látogatása alkalmával írta, midőn nagybátyja Budára hívatta. Szánon vágott neki a télnek, s humanista propemticonnal ("útravaló," búcsúzkodó vers) búcsúzott Szent László városától. E búcsúzás – aligha túlzunk – az első magyar földön született humanista költői remekmű.
A vers hét, refrénnel erős keretbe zárt strófa. A hét strófa: a látott, ismert valóság megannyi híven tolmácsolt részlete, hét felvillanó kép. Az első három a téli pompát öltött Várad környékének rajza. Pár odavetett vonás – és él a táj, mert a költő örömének türelmetlen lázában a tájat is öröme részesévé gazdagítja. A további három a tulajdonképpeni búcsúzás Várad hírességeitől: a hévforrásoktól, Vitéz János könyvtárától és a nevezetes király-szobroktól. Mind megannyi fontos, az egykorú Váradra jellemző, köztudatban élt ismertetőjegy, az olvasóban a szeretett város képét, képzetét, lényegét idézik. A befejező strófa – könyörgés Várad patrónusához, a jobbjával bárdot emelő, hős lovagkirályhoz – méltóképpen zárja le a felvillantott képek sorát és fogja össze töretlen lírai egységbe.
E propemticon tudós humanista munka: kiforrott mesterségbeli fogásokkal, rafinált műgonddal készült. A finom, zárt kompozíció ellentéteként a hendekasyllabus gyors, pattogó üteme és az indulást sürgető, türelmetlen refrén kitűnően érzékelteti a "boldog" Váradtól búcsúzó, de gondolatban már előre, Budára rohanó Janus izgatott, az utazás lázában égő lelkivilágát. S alig érződik rajta a tudós poézis: egyszerű, könnyed és természetes. A refrén – "Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!" – Martialistól való, de a vers olvastakor ki gondol Martialisra vagy a versbe hímzett klasszikus reminiszcenciákra. Persze, az egykorú tudós olvasó nagyon is gondolt! Fölösen csak egyhelyütt tömött ezekkel, és ott – Vitéz bibliotékájáról lévén szó – mindez stílszerű és helyénvaló. A friss havon sikló szánból a téli tájra és a gyorsan tovatűnő Váradra vetett futó pillantását a szívéből csordult, ifjú optimizmus ötvözte tavasziasan derűssé. E táj, e város – költője lelkén keresztül – máig él. S a magyar tájnak, a magyar városnak sokáig kellett várakoznia, míg hozzá mérhető énekese támadt.
Már ifjúi éveiben is a hazai látogatás, az itthoni benyomások csalták ki belőle az igazi lírát. Nagy lírikussá is csak azután érett, hogy végleg visszatért Pannóniába. Pedig hazai elégiaköltészete, ami a külsőségeket, a retorikus költői eszközöket, a téma megfogását és felfogását, valamint az egyes motívumokat illeti, egyenes folytatása az itáliainak. A lényeges különbség a hazaiak többsége javára a belülről jövő, valóban személyes érdekű mondanivaló, a kicsiszolt elégiaformának egyedül értelmet adó lírai tartalom. Miként Itáliában, úgy idehaza is megverselt politikus "közéleti" témákat, de míg az olasz társadalom problémáit végeredményben idegen szemmel, kívülről nézte, nem fűzték hozzá benső, érzelmi szálak, addig itthon, ahová életének minden gyökérszála, családi és egyéni érdeke kötötte, minden lényegesebb kérdés közvetlenül vagy közvetve személyében érintette, saját személyes ügyévé emelkedett.
A török elleni küzdelem pátosza a törékeny testű humanista főpapot is elragadta, betegsége azonban a táborban is a betegágyhoz kötötte. Az egészséges katonaélet és a gyötrő betegsors ellentétének átéléséből két megrázó elégiája született. A Blasio militanti Janus febricitans (A lázbeteg Janus a táborozó Balázsnak), (1458) című verse még a közepesnél valamivel magasabb szintet elért padovai gyakorlatot folytatja: a retorikai ellentétezés szabályai szerint állítja szembe betegsége gyötrelmeit az egészséges, vidám katonaélet szépségeivel. Hat évvel később, másik e tárgyú versének (De se aegrotante in castris (Mikor a táborban megbetegedett), 1464) írásakor, a súlyosbodó betegség és a halálfélelem már igazi lírikussá érlelték. Retorikus költőeszményeit ekkor sem tagadta meg: a kiindulópontul vett alapséma Mars és Minerva, illetve a katona és a költő egymást kizáró szembeállítása a humanisták közkézen forgó patronja volt, s az inventio poetica követelményeinek is eleget téve, nekifutásul az emberi szenvedések okát, Prométheuszt átkozza, és Ovidius-i reminiszcenciákkal feleleveníti az aranykort, melyben az ember még nem ismerte a szenvedést. A retorikai fogás korántsem öncélú, hanem arra szolgáltat alkalmat, hogy a költő sokoldalúan kifejtse a Galeottóhoz írt korai epigrammájában már megfogalmazott gondolatot: "legfőbb rossz a kín." Betegsége lázában a kínt most a maga fiziológiai valóságában éli át, s szinte természettudományos pontossággal írja le a gyötrő kór szimptómáit.
A harmincéves költő perbe száll a sorssal, egy kisebb lírai orációval könyörög életéért, élni szeretne, hisz oly szép, sokat ígérő az élet, nagy feladatok várnak rá, dalai még szárnyra sem keltek, sok a be nem fejezett, csonkán maradt verse meg az olyan, mely végső simításra vár még. De hasztalan minden; érzi, "mint közelít az a végső pont, hol e testből, Napjai fogytával, lelkem is elmenekül". Megható búcsúzását testamentumával zárja.
Az élet, a természet és a kultúra iránti szeretetet árasztó elégia, mely a nemesebb veretű humanista retorika és az őszintén átérzett humanista lírai mondanivaló szerencsés frigyének gyümölcse, Janus életművének egyik legcsillogóbb és legidőtállóbb alkotása.
Méltó párja az anyja halála alkalmával írt, gondolatokban gazdag siratóverse (Threnos, de morte Barbarae matris (Siratóének anyjának, Borbálának halálára), 1463), noha a ragyogóan kiképzett retorikai páncélzat, a threnos-műfaj szabályaihoz való ragaszkodás a költő valóban mély megrendültségét kissé elmerevíti. De így is maradandó költői emléket állított az anyai és gyermeki szeretetnek. S Vitéz Borbála az első anya Magyarországon, kit költőfia – legalább halálában – megénekelt.
Az anyja haláláról, valamint betegségéről s előrelátott korai pusztulásáról szóló elégiákkal a személyes tematika került lírájának tengelyébe, s a politikus költő elhallgatott. E visszavonulás azonban csak látszólagos: a nagybeteg és politikailag talaját vesztett poéta nem rekedt meg egyéni bajainak ismételgetésében. Míg korábban saját sorsát a hazáéval fonta egybe, 1466–1468 között keletkezett költeményeiben kozmikus távlatokba állította. A neoplatonizmus eszmerendszerében egyre inkább elmélyülő Janus Pannonius a lét és nemlét kérdésein gyötrődött ezekben az években. Homérosz Iliászában is jellemző módon az élet mulandóságát példázó híres "falevél hasonlat" (VI. ének) ragadta meg, s ezért, mint maga írja, ennek az éneknek egy részletét választotta lefordításra. A mulandóságot – filozófiája szellemében – csak az anyag, a test osztályrészének tekintette, s arra vágyott, hogy örökké élő lelke kiszabaduljon végre teste börtönéből és szabadon szárnyalhasson. Ragyogó szellemének és roncsolt testének dilemmáját oldozgatja utolsó évei egyik legtökéletesebb versében (Ad animam suam (Lelkéhez), 1466) szenvelgés nélkül, pesszimisztikusan:
Hasonló problematikát érintett a dunántúli mandulafáról ez időben írt elégikus epigramma, valamint a De arbore nímium foecunda (A roskadozó gyümölcsfa), (1468) című allegorikus elégia, utolsó költeményeinek egyike. Ennek mintája az akkoriban Ovidiusnak tulajdonított Nux (A diófa) című vers. Janusnál ugyanaz a téma, egy gyümölcsei alatt roskadozó fa, saját költői sorsának szimbólumává nő, azzal a keserű kicsengéssel: hát érdemes volt? Nem jobb a meddőknek?
Attila
Elev de nota 10
 
Mesaje: 130
Membru din: Joi Mai 08, 2008 5:39 pm

de Robot pe

Robot
 
Mesaje: 1
Membru din: 2008
Locaţie: IT

Înapoi la Limba si literatura maghiara

Cine este conectat

Utilizatori înregistraţi: Bing [Bot], Google [Bot]

cron