A XX. századi énelbeszélés

A XX. századi énelbeszélés

Mesajde Attila pe Mie Oct 08, 2008 5:18 pm

A XX. századi énelbeszélés

A XX. századi énelbeszélésre jellemző az ÉN kérdésének megváltozott problematikája, az én fogalmának kérdésessé válása.
Az idő, emlékezés fogalomköre is átalakult, jórészt Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című művének köszönhetően, amelyben teljesen átértelmezi az addigi tér-idő rendszert, minden viszonylagossá válik. A regényre a szokatlan időkezelés jellemző, a folytonosság hiánya, a metaforikus szerkesztésmód jellemző. (A metonimikus szerkezetű epikus műben a történetszerűen előadott események, az ezek közötti oksági összefüggések irányítják az olvasó figyelmét. A műre jellemző a lineárisan előrehaladó történet, a valószerűen megrajzolt figurák, a valószerű tér- és időkezelés – mindezekkel a valóság illúzióját kelti. A metaforikus szerkezetű epikai alkotásra a nem-lineáris cselekményvezetés, az idősíkok keverése, a térbeli viszonyok átformálása jellemző. A szövegen belüli metaforikus jelentésképződésre irányítja a figyelmet.) A regénybeli történet nem egy következetes egyirányúsággal előrehaladó történet, hanem „az eltűnt idő nyomában” szertelenül kalandozó tudat, az önkéntelen emlékezés kapta benne a főszerepet, így a híres madelaine-sütemény jelenetben. A madelaine-sütemény az „eltűnt idő” metaforája lett ebben a rendhagyó önéletrajzi regényben, az emlékezés ugyanis – az emlékező akaratától szinte függetlenül – időben és térben távoli dolgokat kapcsol össze.
Az emlékezés amiatt is problematikus, mivel töredékessé, hiányossá válik az idő folyamán – így idővel átformálhatja a múltat. Vagyis a múlt kérdése is problematikussá válik.
A következő magyar írókra hatottak a fenti átértelmeződések: Krúdy Gyula (Szindbád), Ottlik Géza (Iskola a határon), Nádas Péter (Egy családregány vége), Esterházy Péter (Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk, Pápai vizeken ne kalózkodj, Harmonia caelestis, stb.)

Ottlik Géza Iskola a határon
Az Iskola a határon első változatát már 1948-ban elkészítette az író, de visszakérte a kiadótól. (A Továbbélők 1999-ben jelent meg.) Nyil¬vánvalóan hasznos volt a hosszas készülődés, a csiszolgatás, a téma érlelése. A regényben 1957-es, 1958-as történések is szere¬pelnek, s ha rejtetten, de szerepet játszik 1956, bizonyos, hogy nemcsak a diákkori emlékek; nemcsak a világháború, hanem az öt¬venes évek tapasztalata is jelentős mértékben formálták az 1956 után készülő regényt; amely csak az átmeneti irodalompolitikai enyhülésnek köszönhetően jelenhetett meg 1959-ben. A szerzőt ez a kiadás elismertté tette, de mivel a regény nem volt beilleszthető a szocialista irodalom kötelező fogalmának még a legliberálisabb értelmezésébe sem, Ottlikra továbbra is a félreszorítottság várt. A mű második kiadása csak 1969-ben jelent meg, több külföldi kiadás sikere után.
Szerencsés, ha jelentős művek esetében a cím is telitalálat, miként ez alkalommal. Ez a cím egyszerre értelmezhető szociográfiai tárgyiassággal és jelképesen is. Az iskola - néven nem nevezetten, ámde felismerhetően - a kőszegi katonai alreálgimnázium, amely a trianoni békeszerződés után közvetlenül az országhatár közelébe került. De sem az iskola, sem a határ nem leíró fogalom elsősorban. Az iskola katonai intézmény, s az 1923 szeptemberében újonc hét másodikos (tizenegy éves) növendék a szülői házból kerül kollégiumba, a civil életből a katonaiba, a gyermekkorból a felnőttek világába, vagyis a védettségből az egyéni helytállást megkövetelőbe, a szabadságból az alávetettségbe és kiszolgáltatottságba. Valami lényeges végleg múlttá válik, valami addig ismeretlen és elképzelhetetlen felé kell elindulni, s ez kétségtelenül határhelyzet és korántsem könnyű. A gyermekkor édene helyett a „létezés-szakma” valóságos és gyakorta kegyetlenül brutális világába kell átlépni. Ez az átlépés mássá tesz, mássá tehet. Kétségtelen, hogy a mű nevelődési regény is: nevelődések és deformálódások gazdag példatárával, egyének, zárt közösségek és azokon belüli kiscsoportok szociológiai, lélektani és pedagógiai szempontból hiteles, ugyanakkor mindvégig esztétikai érvényű rajzával.
A regény Az elbeszélés nehézségei főcímű három bevezető fejezetre, majd további három fő részre bomlik, amelyek 15, 21 és 25 fejezetből állnak. A bevezető fejezetek 1957-ben és 1944-ben játszódnak, olyan korszakokban tehát, amelyekben már történelmi tapasztalatok és évtizedek véglegesítették a felnőttség állapotát. Arra is adnak valamiféle választ, hogy milyen a hatása a hajdani iskolának, amely az elbeszélés jelenidejének kérdései, a személyiség megértése szempontjából nemcsak kihagyhatatlan fontosságú, de egyenesen a genezis világának bizonyul, hiszen minden ott és úgy kezdődött, 1923 őszén.
A fejezetek három főszereplőt emelnek ki: Medve Gábort, aki már meghalt, Szeredy Danit és az eseményeket fölidéző Bébé becenevű Both Benedeket. Ők hárman nem váltak katonává, illetve később otthagyták a hadsereget. Medve Bébére bízta azt a kéziratot, amely a katonaiskolai éveket dolgozza fel. Természetesen Bébének is megvannak a maga kitörölhetetlen emlékei, amelyekkel a kéziratot tanulmányozva ismételten szembesül. Az iskolai évek felidézése tehát két nézőpontból áll előttünk: egy rögzített és így egyértelmű szöveg által, és egy erre is reflektáló, állításokat megerősítő, kétségbe vonó s kiegészítő másik szöveg által. Bébé festőművész lett. Eleinte azt gondolja, hogy a hiteles felidézés viszonylag egyszerű, de hamarosan rá kell döbbennie „az elbeszélés nehézségeire”. Arra például, hogy korántsem biztos, hogy Medve Gábor, azaz M. kézirata tiszta dokumentum, hiszen szerzője hivatá¬sos író volt, s a regényírók sokféle dolgot vegyítenek. A kéz¬irat előadásmódja harmadik személyű, Bébé mégis önarckép¬nek tekinti a művet. Belebonyolódva az oknyomozásba, rá kell jönnie, hogy az emlékezet szelektív, s mindenkinél másként. Tehát nemcsak a tény és az emlékezet által átfor¬mált, fikcióvá átváltoztatott tény, ha¬nem lényeg és jelenség sem különböztethető meg biz¬tonsággal, s a tér és az idő koordinátái is viszonylagosak.
A regény az első napokat, majd heteket állítja a középpont¬ba, tehát a „betörés” időszakát. Az iskola tízéves korban ve¬szi fel a növendékeket, indítja az első osztályt, de heten a má¬sodik év elején csatlakoznák. Új fiúk tehát egy többé-kevésbé már összerázódott közösségben, ahol a vezér Merényi és köz¬vetlen környezete egy-két évvel idősebb a többieknél, ugyanis osztályismétlők. Az idősebb életkor és a helyi tapasztalat elő¬nyükre szolgál az újoncok, a „civilek” betörésénél. Az Iskola a határon középpontjában kiskamaszok állnak, olyan életko¬rúak, akiknél a banda-, a csapatszellem amúgy is erős, annak ellenére, hogy szükségszerűen kialakulnak markánsan hierar¬chikus viszonyok, s hogy e bandáknál a civil életben sem rit¬kák a kegyetlenkedések. Ezek persze mindig a felnőtt világ le¬képeződései is, és nincs ez másként a jelen esetben sem. Míg azonban a civil életben a vakfegyelem, az ennek érdekében való megalázás idegen a polgári világ normáitól, a katonaság őrzi a korábbi évezredek normáit, szokásrendjét, lényege a hie¬rarchikus alávetettség. Merényiék a civil életben egyértelműen deviáns figurák lettek volna, a katonaiskola törvényszerű szel¬lemisége azonban kimondatlanul is nevelődési eszköznek tekintette a növendékek világának hierarchikusságát, az ebből következő kiszolgáltatottságot, kegyetlenkedéseket.
Medve és Bébé nemcsak két nézőpontot jelent, hanem ter¬mészetesen két egymástól eltérő személyiséget is. A két sze¬replő között a legfőbb különbség az, hogy Medve mindvé¬gig szemben áll Merényiékkel is, a beletörődően beilleszkedő magatartással is. Ő a zárkózottabb, az idealistább. Már az első levélben arra kéri édesanyját, hogy vigye innen haza, majd so¬káig reménykedik is ebben. Az ő titkos éjszakai sírásairól ér¬tesülünk, ő őriz és formál magában ideális álomképeket, álom¬töredékeket egy lényegében másfajta világról. Ő nemcsak ter¬vezi, hanem egyszer végre is hajtja a szökést az intézetből. De önként vissza is tér. Igaz, bujdosása közben átjutott a „hatá¬ron”, s mintha ekkor értette volna meg végképp, hogy nincsen menekülés. A parancsnoki hívásra érkező édesanyjának már azt mondja, hogy nem akar elmenni, hogy vállalja a büntetést, s ami még inkább meglepi az anyát: ekkor épül ki közöttük is a határ, a hajdani aranyos kisfiú már nem tud kommunikálni az édesanyjával, sőt meg is bántja morcosságával.
Bébé hasonlóképpen megküzd a beilleszkedés nehézsé¬geivel, de ő nyitottabb, barátkozóbb szellemű, s az „érvénye¬sülés” érdekében megalkuvásokra is hajlandó. Szép csoma¬golópapírját odaajándékozza például a hatalmi körbe tartozó fiúnak, aki „hálából” használhatatlan rajzszögeket ad neki.
Medve viszont lehülyézi Bébét az ajándékozásért. Még lénye¬gesebb eseménysor tanúi vagyunk a regény hármadik részé¬ben: Bébé bekerül Merényiék körébe, tagja lesz a focicsapat¬nak, hívják a hálókba az élelmiszercsomagok fosztogatásához és máshová is. Bébé igyekszik lelkiismeret-furdalását elaltat¬ni, ám kegyvesztetté válva ismét Merényiék lehetséges meg¬buktatásán töpreng.
Merényiék és a többiek - ez az egyik nagy ellentét. A kezdő növendékek eleinte csak a kegyetlenség megtestesí¬tőit látják Merényiékben, később azonban rá kell jönniük, hogy „ők, Merényivel öten-hatan, tulajdonképpen egészen más világban éltek, mint mi, s másképp: szabadon, kedvük szerint, ember¬hez méltóan”. A növendékek és nevelőik - ez a másik nagy ellentét. A nevelők is két csoportra oszthatók. Az egyikbe a szigorúbb vagy szelídebb katonatiszt tanárok tartoznak, a má¬sikba a tiszthelyettesek. A tanórákon kívül ők vannak együtt a fiúkkal, ők „gondoskodnak” egész napjuk hasznos kitöltésé¬ről, ők szoktatják rendre és fegyelemre őket. A kezdő év két tiszthelyettese, Bognár és Schultze közül az utóbbi a gyűlöl¬tebb, voltaképp az egész évfolyam arról ábrándozik, hogy egyszer talán elvezénylik tőlük. Különösen Medve szenved Schultzétől. Ugyanakkor a tiszthelyettes csak a kötelességét teljesíti, igaz, azt szinte gépies pontossággal és következetes¬séggel. Időnként azért „emberi” arca is megmutatkozik, de mindenki tudja róla, hogy „hozzáférhetetlen és megvesztegethetet¬len”. A növendékekből, tiszthelyettesekből, tanár-tisztekből álló világ fölött ott áll szinte elérhetetlen és megláthatatlan magasságban az intézet parancsnoka, Kovách Garibaldi, s már az is rendkívüli, ha egy növendék megpillanthatja őt.
Nemcsak Medve lázadozik, hanem mások is. Öttevényi pa¬naszra jelentkezett, s bár ez lehetséges, mégis példátlan eset volt. A következmény a szükségszerű bukás: akiket kihallgat¬nak, nem állnak melléje, Merényiék pedig összehangoltan be¬mocskolják. A fiút kizárják, hiszen az látható a tisztek számára, hogy a növendékek kiközösítették maguk közül a „bűnössé” váló fiút. Merényiék megtiltják, hogy bárki szóba álljon Öttevényivel, amíg el nem távozik. Maga Merényi alaposan elveri a fiút, később pedig a bibliai Pilátus–tömeg–Krisztus jelenetre rájátszva állítja a többiek elé. Az elbeszélő Bébé itt a tömeggel egynek mutatja magát, és ő is elítéli az ártatlan Öttevényit.
Másfajta lázadó Apagyi. Ő akkor újonc, amikor Bébéék már felsőbb évesek. Apagyi fafejű, semmilyen parancsot nem akar végrehajtani, ő az örök civil. Társai iszonyatosan elverik, és az apja hazaviszi. Apagyi lázadása ösztönös, csak reakcióit ismerjük meg. Gyerek és civil, sem felnőtt, sem katona nem akar lenni. Magatartása nevetséges az adott világban, mégis öntörvényű. Sorsa sem nem komikus, sem nem tragikus: fel¬oldhatatlanul groteszk.
A regény három fő részének címei: Non est volentis; Sár és hó; Sem azé, aki fut. Az első és a harmadik cím idézet a Bibliából. Pál apostolnak a Rómabeliekhez írott levelében található a követ¬kező: „Non est volentis, neque currentis, sed miserentis dei.” A 9. rész megelőző versével együtt így hangzik a Károli-féle fordítás: „Könyörülök azon, a kin könyörülök, és kegyelmezek annak, a kinek kegyelmezek. Annakokáért tehát nem azé, a'ki akarja, sem nem azé, a ki fut, hanem a könyörülő Istené.” Többféleképpen értelmezhető ez a bibliai rész. Az egyértel¬mű, hogy az emberi akaratot relativizálja és az isteni ir¬galmat abszolutizálja.
Fontos a bibliai idézetek közé ékelt sár és hó motívum¬párja is a középső rész címében. Az őszi esős időszak bekö¬szönte, a végtelen sár csak tovább fokozta az újoncok - és minden növendék- kiszolgáltatottságát, míg a hó jótékonyan befedte a tájat, csökkentette a szenvedéseket. A tiszta és hideg világban lehetségessé vált a zűrzavar helyett a könyörtelen rend és a benne való létezés. A regény világának ez a legna¬gyobb felismerése, a nevelődési regénynek ez az igazi vég¬eredménye. A fiúk elvégzik az alreál három évfolyamát, a fő¬hősök rádöbbennek, hogy a kietlen világban is lehet - és kell is - élni, hogy vannak a létnek olyan értékei, amelyek így is megmutatkozhatnak a számukra, ha kellően állhatatosak, etikusak, s ha részesei a kegyelem állapotának.
A regény zárójelenetében éjszaka lefelé úszik a Dunán a kirándulóhajó a növendékekkel. Medve azt mondja Bébének: „a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újraren¬dezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.”
Attila
Elev de nota 10
 
Mesaje: 130
Membru din: Joi Mai 08, 2008 5:39 pm

de Robot pe

Robot
 
Mesaje: 1
Membru din: 2008
Locaţie: IT

Înapoi la Limba si literatura maghiara

Cine este conectat

Utilizatori înregistraţi: Niciun utilizator înregistrat