A példázatos elbeszélés a középkori irodalomban

A példázatos elbeszélés a középkori irodalomban

Mesajde Attila pe Mie Oct 08, 2008 5:01 pm

A példázatos elbeszélés a középkori irodalomban

A keresztény szemlélet központjába a földi élet megvetése, a haláltudat és a túlvilág került. A túlvilági boldogsághoz az önmegtagadáson keresztül vezet az út. Az ember legnagyobb ellensége a test, ezért böjttel, önsanyargatással kell kínozni a lélek megtisztulása érdekében.Az egyházi irodalom nyelve a latin volt, de később megindult a latin szövegek átdolgozása a különböző nemzeti nyelvekre. A vallásos irodalom műfajai közül az imádság, a prédikáció, a passió, a példa, a látomás, a himnusz és a legenda volt a legnépszerűbb.
Példa, példázat, példabeszéd, parabola:
A legendákkal rokon műfaj a középkorban annyira kedvelt példa: erkölcsi tanulsággal vagy allegórikus értelemmel ellátott rövid, olykor anekdotikus történet. A középkori lelkipásztorok szívesen szőttek a prédikációikba példákat. Az első három evangélium is nagy számban tartalmazza Jézus beszédeit, aki tanításának lényegét, erkölcsi tanulságát egy-egy érdekes történet, példabeszéd érzékletes képeivel világítja meg.
A középkori példázatos (erkölcsi tanulsággal rendelkező) műfajok:
1. Prédikáció, ima:
Pl: Halotti Beszéd és Könyörgés (XII. sz. vége) Az első összefüggő magyar nyelvemlék.
Laskai Osvát két latin nyelvű prédikáció-gyűjteménye. Stellárium = csillagkoszorú; Pomérium = gyümölcsöskert
Temesvári Pelbárt prédikációgyűjteménye
2. Legenda (=olvasandó):
Vallási tárgyú kisepikai műfaj. Általában egy vallási szempontból fontos személy, szent, mártír, pap, vallásalapító életéről, egy szent hely, templom, ereklye, ünnep keletkezéséről szól. A legtöbb vallás és irodalom ismeri. Szűkebb értelemben azt a középkori műfajt nevezzük így, amely a keresztény szentek életét mondja el. Fő eleme a csodatételek és a szent erényeinek felsorolása, a legfontosabb erkölcsi tanítások bemutatása. A középkori legenda Krisztus, Szűz Mária vagy valamely szent életének, a velük kapcsolatos csodás történeteknek prózai vagy verses elbeszélése.
A középkori legenda Krisztus, Szűz Mária vagy valamely szent életének a velük kapcsolatos csodás történetnek prózai vagy verses elbeszélése. A szerzők legtöbbször egyesítették a földi létet megvető, az istenes életet propagáló történeteket az antik regényből és a keleti mesekincsből vett motívumokkal tették érdekessé. A legendák kezdetben latin nyelven árasztották el Európát. Később, a XII.-XIII.században anyanyelven szólaltak meg. Latin nyelven születtek meg az első magyarországi legendák, a XI.-XII.században Szent Istvánról, Szent Imréről, Szent Lászlóról, Gellért püspökről. A magyar nyelvű irodalom kezdetét a XIII.század elejére vagy közepére kell tenni. A Margit-legenda IV.Béla király szentté avatott leányának a története 1310. körül keletkezett magyar nyelven. Margit az egyház által teremtett ideál megtestesítője. A legenda egyes eseményei a jellemzés eszközei. Margit rendkívüli egyéniség, aki a földi élet megvetésében, önsanyargató aszkézisben és a szegénységhez való ragaszkodásban minden társa fölött áll, s mennyei boldogságra törekszik.
A középkori legendák legismertebb gyűjteményei:
Legenda aurea (=Arany legenda)
Catalogus sanctorum (=Szentek gyűjteménye)
Később ezek alapján állítanak össze legendákat.
A legendának három típusa van:
– acta-jellegű: Száraz, leíró; a szenttéavatási jegyzőkönyv kivonatához áll közel (Turzó Gábor: Advocatus diaboli = az ördög ügyvédje).
– vita-jellegű: Élet, életrajz.
– legenda-típusú: Belletrisztikai elemekkel dúsított.
3. Visio (=látomás):
Túlvilági jelenést ír le a gyönyörködtetés vagy elrettentés szándékával. pl.: Visio Philiberti (=Fülöp látomása)
4. Exemplum (=példa, példázat): Erkölcsi tanító szándékú történet. pl.: Exemplum mirabile (=Csodálatos példa)
5. Certamen (=viaskodás, viadal): A Test és Lélek, Angyal és Ördög vetélkedése az ember üdvéért.
6. Haláltánc:
A drámai műnemmel érintkező műfaj. A késő-középkorban, a nagy pestisjárványok idején vált népszerűvé. Élete utolsó percében a halál mindenkit fölkér egy utolsó táncra, miközben a fölkért elmondja elkárhozásának történetét. A halál egyetemességét és demokratizmusát hirdeti.

A középkori legenda
A legenda hagyományos egyházi műfaja hármas feladatnak tesz eleget: bizonyítékul szolgál a "szent" csodáira; megörökíti életük eseményeit; nevelő célzatú, kegyes olvasmányt szolgáltat. Ennek megfelelően elnevezései is gyakran különbözők: az acta a jegyzőkönyvszerűségre emlékeztet, a vita életrajz-voltát domborítja ki, míg a legáltalánosabb legenda (magyarul: olvasandó) az olvasmányjellegre utal. Az acta-típus a legkevésbé irodalmi, a vita a történetírással tart rokonságot, a szűkebb értelemben vett legenda viszont vagy a szent erényeinek példákkal illusztrált, katalógusszerű előadása, vagy pedig regényes, mesés elbeszélés. Közösen jellemzi azonban a legenda valamennyi változatát, hogy elsősorban típust ábrázol hősében, eszményt igyekszik felmutatni, s a tények, a példák mindehhez inkább csak illusztráló eszközök. Ez utóbbiak hitelessége e programszerűség következtében gyakran felette kétes, a valóságos eseteket vándormotívumok, bibliai elemek, toposzok is helyettesíthetik. A legendák forrásaiul egyaránt szolgálhattak közvetlen hiteles értesülések, szájhagyományok, írott történeti források és irodalmi példák.
A legrégibb magyarországi legendát 1060-táján Mór pécsi püspök írta két felvidéki szláv szerzetesről, Szent Zoerardról és Benedekről, s történetüket a pécsi székesegyház egyik oszlopfőjén ki is faragtatta. Ezt követte 1077 körül – még az 1083. évi szenttéavatások előtt – Szent István nagyobbik legendája, majd a 12. század elején Szent István kisebb legendája, Szent Imre legendája, Hartvik győri püspöknek a két István-legendát egybe komponáló munkája, az ún. Hartvik-legenda és – nagy valószínűséggel – Szent Gellért nagyobb legendája is. Szent László legendája, az 1192-ben történt szenttéavatás után, már a következő periódus elején, a 13. század első évtizedeiben készült; s erre az időre tehető Szent Gellért kisebb legendájának a keletkezése is. Ez utóbbi – feltehetően – csupán a nagyobbiknak a kivonata.

A Margit-legenda
A domonkos apácák ájtatos olvasmányai között a Nyulak-szigeti szent királylány legendája lehetett a legnépszerűbbek egyike, magyarra fordítására is érthetően már korán, a 14. század elején sor került. A magyar szöveg pontatlanságai nem vallanak tudós fordítóra, talán valamelyik – némi latin tudással is rendelkező – apáca munkája. Alapjául a Marcellus-féle latin legendának az 1276. évi kanonizációs jegyzőkönyvek anyagával kibővített változata szolgált, az így keletkezett szöveget azonban a domonkos legendaírás újabb kívánalmainak megfelelően később (a 14. század második felében?) némileg átdolgozták. Ennek a modernizált változatnak egy kései másolata 1510-ből maradt ránk Ráskai Lea Nyulak-szigeti apáca kezeírásában (OSzK).
A latinban és magyarban egyaránt több átdolgozáson, alakításon átment legendának nincs egységes kompozíciója, négy különálló részre oszlik. Az első Margit kolostori életmódját tárgyalja, a második csodatételeit sorolja fel, a harmadik a sororok (apácák) vallomásait, az éppen megkezdett negyedik rész pedig különböző papok és világiak tanúságtételét adja elő. Ez utóbbi három inkább csak nyersanyagot szolgáltató „acta”, a tulajdonképpeni legendának az első rész tekinthető. A „vita”-típustól ez már eléggé eltávolodott, a kronológiai tárgyalásmód helyett Margit erényeit, kolostori életmódját tárgy szerinti csoportosításban jellemzi. A legenda a misztikus szent eszményképeként mutatja be hősnőjét, de hamis idealizálás helyett hiteles, tárgyias leírására törekedett. A misztikus elragadtatottságban élő királylány legfőbb célja, hogy minél előbb egyesüljön „mennyei jegyes”-ével, s ezért nem ismert határt az önmegtartóztatásban, virrasztásban, örökös imádkozásban, testének sanyargatásában, fárasztó, nehéz munkák vállalásában. Ez a szinte légiessé váló aszkéta mégsem elvont sablonos figura a legenda ábrázolásában. Alakja azonnal valószerűvé válik, mikor ilyeneket olvasunk: „az sok térdeplésekért és az gyakorta való térdének meghajtásiért az ő térdének kalácsi megdagadtanak és megkeményedtenek vala.” Alázatosságának szemléltetésére pedig elmondja, hogy mindig magára vállalta a mosogatást, a moslékkal való bajlódást, sőt a legundorítóbb feladatokat is. De eközben „az ő ruháját meg nem változtatja vala, akármely igen megnehezült is férgeknek, tetűnek miatta, sem fejét meg nem mosta.” Mindez szinte már durva naturalizmusnak tűnne, ha a legenda összefüggésében nem az ilyen elemek alkotnák a szükséges ellensúlyt ahhoz, hogy a misztikus-rajongó Margit alakja, fantáziaszülte tünemény helyett, a földön mozgó és cselekvő – bár különleges – ember maradjon.
Reálisnak, emberinek, sőt olykor elég gyarlónak mutatja be a legenda Margit környezetét, társnőit, a kolostor egész belső életét is. A pontos leírások, megfigyelések mozaikjából kibontakozik ennek a különös közösségnek sajátos, zárt élete, melyben mégis jelen van, visszatükröződik a kolostorfalakon kívüli ellentétekkel telített világ lüktető valósága is. A legenda megismertet a kolostorlakók nem éppen harmonikus emberi kapcsolataival, elsősorban a Margit és különböző főnemes-lányok közötti feszültséggel. Királylánynak, főúri kisasszonynak a kolostorban is külön jogai voltak, nekik díszes edény, jobb ágy, jobb ruha járt, sőt férjhez is mehettek, ha előkelő vőlegény jelentkezett. Margit azonban nem tűrte a szavak és a tettek közti ellentmondást, s királyi származását szégyellve, a szegényekkel, nyomorultakkal tudatosan közösséget vállalva már puszta létével is szálka volt társnői szemében. A világtól való elvonulás számára nem a cellák csendjében való megpihenés volt; a kolostorban való önmagát-elepesztés nála a bűnös világgal való szembefordulást jelentette. Mint a legenda írja: „igen nagy méltósággal ékesült személyeknek is az ő gonoszságokat nyilván megutálja vala, azaz királynak, az ő atyjának és atyafiának, István királynak és egyéb uraknak, még ennek felötte egyházi fejedelmeknek, érsekeknek, pispekeknek gonoszságokat nyilván megutálá.” Az ilyen sorok félreérthetetlenül tanúskodnak arról, hogy Margit „egész szemlélete, magatartása még a begina-mozgalomban gyökerezik. De nemcsak a hősnő, hanem életírója is ennek a szociális indítékú laikus áramlatnak vonalába tartozik: tiszteletet parancsoló hősének sokoldalú reális jellemzése és a kolostorbeli események társadalmi meghatározottságának akaratlan éreztetése által a Margit-legenda egy haladó tendencia sodrában keletkezett.
Írója, illetve magyarra átültetője az irodalommal szemben támasztott középkori tudós kívánalmak szempontjából nem alkotott jeles munkát. A legenda szerkezete nem elég átgondolt, stílusa sokszor nehézkes, mondatai nem mindig tudnak megküzdeni a latin sintaxis bonyolultságával. De éppen ez a darabosabb, iskolázatlanabb jellege, az élet közvetlen apró tényeitől való elszakadni nem tudása teszi ma is frissé, egy eltűnt világ hiteles tanújává. A magyar szöveg alkotója maga is minduntalan rácsodálkozik az általa elmondottakra, minduntalan meglepődik Margit tettein. Ezek a személyes megnyilatkozásai, meghatott felkiáltásai, az olvasókhoz intézett gyakori megszólításai naiv bájjal szövik át nehézkes mondatait. Mikor hőse legpiszkosabb munkáit sorolja elő, egy az ellentétességet kifejező jámbor fölsóhajtásával egyszerre poétikussá tudja tenni előadását: „Íme, szerető atyámfia, magyeri királynak leányának gyenyerűséges élete!”
Attila
Elev de nota 10
 
Mesaje: 130
Membru din: Joi Mai 08, 2008 5:39 pm

de Robot pe

Robot
 
Mesaje: 1
Membru din: 2008
Locaţie: IT

Înapoi la Limba si literatura maghiara

Cine este conectat

Utilizatori înregistraţi: Niciun utilizator înregistrat