A ballada műfaji sajátosságai. A történeti tárgyú ballada

A ballada műfaji sajátosságai. A történeti tárgyú ballada

Mesajde Attila pe Mie Oct 08, 2008 4:34 pm

A ballada műfaji sajátosságai. A történeti tárgyú ballada

BALLADA: népballada és műballada - fő jellemvonása a sűrített cselekmény, amely szaggatott, izgatóan homályos jelleget ad neki; alapvetően epikus szerkezetű, drámai párbeszédek és lírai monológok épülnek bele - uralkodó esztétikai minősége a tragikum.
A ballada divatja a XVIII. század végén virágzott, pedig a legősibbnek látszó kifejezésmódok egyike. Goethe szerint a ballada az az „őstojás, melyből a költészet madara kikelt”. Állítását arra alapozza, hogy a balladában a költészet három alapeleme: a lírai, a drámai és az elbeszélő még nem vált szét, ez lenne tehát az a természetforma, mely eredeti valójában mutatja fel a poézis irányainak egységét. A költészet újkori világirodalmának születésekor a ballada lett az első nagy közös műfaj: felfedezése érzékeltette először, hogy az európai irodalom bizonyos közös népi kultúrával, tematikai és formai örökség-elemekkel rendelkezik. Az olasz ballata, a kelta gwaelawd, a spanyol romances, az orosz bilina, az ukrán duma elszigetelt népközösségek zárt forrásvidékeiről származtak. A népballadákat a történelemtől megkímélt helyek őrizték meg: Skócia, Dánia, Izland, Bretagne, Erdély - érintetlen szigetek voltak, ősi, primitív létformák maradványai. S mégis: számos egyezés, vándormotívum, gyakran azonos formai sajátosságok egy eltűnt egység, egy közös népkultúra emlékét sejtetik, ha nem is a tudomány de a költői fantázia számára.
A ballada gyűjtőfogalom, két faja létezik. Az egyik a mediterrán népeké: a másik az északiaké. Az előbbihez az olasz, francia és spanyol balladák tartoznak: eredetileg tánccal kísért dallamot és szöveget jelöltek. Erre utal maga a szó is mely táncot jelent. A másik forma inkább az epikus népdalokkal tart rokonságot; a kelta bárd, a skót skop és az angol minstrel tartozik ide. Ez utóbbi balladatípus refrén nélküli, recitatív jellegű és láthatóan megőrizte krónikás - elbeszélő jellegét. A másik típus a XVIII. század óta ismeretes Provencban, Spanyolországban és határesetet képvisel a nép- és műköltészet között, mivel feljegyzői, rögzítői a trubadúrok. Formája pedig gyakorta a szonett és a madrigál. Spanyolországban az ilyen epikus dalt románcnak nevezték. Sokban hasonlítanak, az angolszász balladákra de kevésbé mitikusak, sejtelmesek és homályosak, mint skót vagy kelta testvéreik. Kedvelt hőse a románcoknak a Corneillei drámából ismert Cid, vagyis a XI. század mórok ellen csatázó spanyol vitéze, Rodrigo Diaz de Bivar - ezeket a dalokat már a XV. században összegyűjtötték s a kötetet nevezték romancerónak.
A románc bizonyos formai elemekben különbözik a balladától: az utóbbi főleg strófás szerkezetű, a románc viszont könnyen ömlő, strófátlan, nem tagolódik szakaszokra. A ballada legkorábbi példái nem ismerték a rímet, csupán az alliterációt; később azonban a jambus lett a léptékük, hat-nyolc szótag váltakozott a sorokban, melyek gyakran rendeződtek strófákba is. A spanyol ballada leggyakoribb formája viszont a redondilla volt.


Ez ma már ismeretlen forma, trochaikus lejtésű nyolcszótagos sorokból állott, s a páros sorokból felcsendülő asszonáncok fűzték egybe.
A francia ballada személyes, lírai jellegű, mint Villon balladái. Villon balladája nemcsak egyéni forma volt, a kor is kedvelte és művelte. Tudunk egy balladaversenyről is, melyet az orleans-i herceg rendezett Blois-ban. A herceg maga is költő volt, Charles d’Orleans néven; hányatott élete vetekedett Villonéval. A párizsi költőt gyilkosságért körözték, a herceg huszonöt esztendeig raboskodott angol fogságban. Csavargó és királyi vér balladaversenyben mérte össze erejét, s a verspárbaj Villon győzelmével végződött.
Az angol zordabb, misztikusabb, drámaibb. Kihagyásokkal, tömörítéssel él, csak bizonyos vonásokat emel ki, szándékosan törekszik a homályra. De éppen ez a drámai vonás biztosítja lírai jellegét is. A válogatás, kiemelés, mintázás jellegzetesen lírai momentum, az érzelmi hangsúlyt növeli.
A balladák feszültségét, művészi töltését ez a zsúfolt, drámai sűrítés adja. A sűrítést azért vesszük észre mindig, mert a tárgy, a feldolgozásra kerülő anyag epikai, tehát hajlamos részletekre, epizódokra bomlani. A ballada feszültségét az epikus és lírai előadásmód ellentétes töltése kölcsönzi.
A ballada a modern kornak is kedvelt műfaja. Ironikus, franciás változatát Bertolt Brecht költészete használta fel újra, az abszurd kegyetlenség ábrázolására. E területen követői is akadtak, elsősorban német nyelvterületen.

Arany János balladái
A nagykőrösi balladák
1853 az első válság-hullámból kibontakozó költészet esztendeje: a balladák sorozata, melyet a Rozgonyiné 1852-ben mintegy előkészít, e kibontakozás tanúsága és eredménye.
Eszmeileg tehát a reménytelenség, a hitvesztés, a megsemmisülési vágy örvényéből, a Világos utáni válságból kivezető utat jelentették a balladák, mint a nemzeti eszmét szolgáló, a nemzet öntudatát élesztő, a Világos utáni helyzetben a helytállást példázó művek. Arany a költészetet menedéknek tekintette – ez a menedék azonban csak úgy lehetett hatékony, ha értelemmel bírt. Értelmet pedig, költészete számára, csak a nemzet szolgálata, a nemzeti fennmaradás körüli munkálkodás nyújthatott. Ilyen szolgálat és munkálkodás alkalmát, lehetőségét a balladák teremtették meg.
A lírában kifejezett szélső személyesség költőileg ugyan Arany legnagyobb teljesítményeit segített létrehozni, de világnézetileg nagy veszélyekkel járt: a személyes sorsot, végzetet a nemzet sorsa, végzete elé sorolta. A személyes meghasonlás végső oka a nemzeti katasztrófa volt – de a líra sajátos igénye folytán, a személyesség előtérbe kerülése mindinkább csak a nemzeti ügy rovására történhetett volna, s a lírai konkrétság személyes elemei mellett a nemzeti probléma mind elvontabbá minősült át. Arany tehát éppúgy törekedett a válság leküzdésére, mint költészetének fokozottabb "tárgyiasítására" is. A közvetlent már a közvetettel, a túlságosan személyest a közössel, az általánossal kívánta volna felcserélni.
Arany felfogása szerint a ballada a líra körén belül marad meg – de erősen tárgyiasult módon. Egyik bírálatában (Költemények Szász Károlytól, 1861) kifejti, hogy "természete a balladának (s annál inkább, minél népiesb), hogy nem a tényeket, hanem a tények hatását az érzelem-világra, nem a szomorú történetet, hanem annak tragicumát fejezi ki mennél erősebben". Tárgyiasság és lírai érzelem párosítása: íme Arany legfőbb törekvése, a válságból kibontakozás szakaszában. Erről vall épp a leggazdagabb balladaévben, 1853-ban Tisza Domokoshoz írott levele is (október 3.): "Idegen érzelmeket helyesen tolmácsolni: a legnehezebb feladat költőnek. Ki kell vetkőznie saját énjéből, egy egészen más egyén világába kell áthelyezkednie, szóval a legnagyobb tárgyiasság mellett lírai érzelmeket költeni: ez nem könnyű dolog. Saját örömünket, fájdalmunkat önteni dalba, vagy elégiába: ez inkább sikerül; idegen lelkiállapotokat eposzilag vagy drámailag feltüntetni: ez sem oly nehéz; de lírai fokra emelni: valóban az." Aranynak valóban ezért volt szüksége a balladára: hogy saját énjéből "kivetkezhessen" s "egy egészen más egyén világába" áthelyezkedhessen – habár Szondi apródjai, mások lévén is, éppoly kevéssé voltak tőle egészen idegenek, mint akár a velszi bárdok, akár Ágnes asszony vagy Rozgonyiné, akinek egyéniségébe annyira beleéli magát, hogy, Gyulai megjegyzése szerint, a ballada ritmusának "alaphangja mintegy a Rozgonyiné kedélyében van".
A nagykőrösi ballada-korszak zömét a történelmi tárgyú balladák alkotják, de ez a korszak folytatja tovább a parasztballada 1848 előtti kezdeményeit is, pl. az Ágnes asszonnyal (1853). Az Őszikék-korszakban majd teljesen eltűnik a románcos ballada, gazdagabbá válik a paraszti jelleg (Tengerihántás, 1877; Vörös Rébék, 1877), s feltűnik a magyar nagyvárosi költészet nyitányaként a kapitalizmus haláltánc-tematikája (Hídavatás 1877). Mindkét balladakorszakon végighúzódik a romantika sajátos ihletése, az olyanféle témákban, amelyek a Bor vitéz (1855), az Éjféli párbaj (1877), a Tetemre hívás (1877) stb. anyagát adják.
Arany balladáinak tragikus, komor színezetéről bizonyos általánosítással szoktak beszélni, holott e balladák időrendjét, korszaki csoportosulását alaposabban szemügyre véve, feltűnik, hogy a sötétebb tónusok, a tragikusabb konfliktusok inkább az utolsó korszak balladáiban válnak uralkodókká, míg a nagykőrösi korszakban túlnyomórészt a derűsebb, a hősi-felemelő témák uralkodnak. A nagykőrösi balladák sorában fontos helyet foglalnak el a történelmi témák, de az életképszerű alkotások is.
Legsajátosabb balladái mondanivalóját a történelmi tematikában leli meg Arany. A történelmi balladák igazi célzata a kor politikai viszonyaira irányul; ezek a balladák a szabadságharc, illetve az önkényuralom korának nemzeti – össznemzeti közvéleményéhez szólnak. Arany ezt a célzatot néha a forma, a hangnem nemzeti-népi sajátságaival is kidomborítja – pl. a Rákóczinéban (1848), melynek párbeszédei teljességgel népiesek, "családi körhöz" illők, sőt népdalszerűek. (Pl. "Mi lelt téged bús gilice madárka?" – ami egy népdal, egy virágének kezdősorának is beillenék; vagy: "Ingó-bingó rózsabokor vállamon, | Hozott isten, édes-kedves angyalom").
A walesi bárdok (1857) célzatosságát a szerkezet egyszerűsége, világossága segíti érvényesülni, másutt viszont a virtuóz szerkesztési művészet és a ballada sűrített cselekmény vonala domborítja ki a valódi mondanivalót. Az V. László és a Szondi két apródja (1853, illetve 1857) bravúrja a két célzatos történelmi téma drámaiságát, hatóerejét növeli meg.
Az V. Lászlóban a két szálon futó történet a menekülés mozzanatában összetalálkozik, majd szétválik. A király menekülése kettős: a térben megtett útnál fontosabb a lelkiismeret elől való menekülés. Arany rendkívüli módon felfokozza a szavak akusztikai hatását, bravúrosan játszik a csönddel, a félcsönddel és a zajjal, egészen a mennydörgésszerű robajig. A lélektani hatást erősíti fel a díszletezés, az éjszaka, mely szintén jelképes értelmű, mely a lélek sötétjére is utal; ugyanígy a vihar is, mely tárgyiasítja a belső lélekállapotot. A vers jambikus lejtése, a funkcionális helyeken ennek megváltoztatása is a drámai–akusztikus hatást erősíti.
A Szondi két apródjában az első két versszak az alapszituációt teremti meg a helyszínnel, a két dombbal, előre érzékeltetve a párhuzamos szerkesztést és történetmondást. A harmadik versszak a szultán kérdése és kérése, a negyedik a török követ felelete, s ezzel elindítja Arany az egymással feleselő építkezést. Az idézőjelbe tett strófák a török csábítását tartalmazzák, közte pedig a két apród énekét halljuk. A két szöveg Szondi hőstettének felidézésében találkozik, majd elválik egymástól. Arany a török monológjában a zsarnokság természetrajzát tárja elénk, melyben az objektivitás látszata és a hízelkedő elismerés után a nyers erőszak jelenik meg. A két apród alakjában a zsarnokságnak meg nem hajoló hűség jelképét láthatjuk. A két beszédmód stílusában is eltér egymástól, a török szavaiban Arany egy elképzelt keleties nyelvi gazdagságot mutat föl, a metaforák, képek a muzulmán képzetkörből valók. Bravúros az anapesztusok használata. A versláb zeneisége a követ beszédének megnyerő dallamosságát hangsúlyozza, az apródoké a siratóénekekkel rokon. Arany ismételten felhasználja a poliszéma világképi lehetőségét: a kegyelem a török követ szájában a megkegyelmezést, az életbenhagyást jelenti, Szondinál az Istenre való ráhagyatkozást és bizalmat.
A walesi bárdok (1857.) abból az alkalomból születik, hogy Ferenc József magyarországi látogatásakor Aranyt is fölkérték üdvözlővers írására. Arany kitért a feladat elől, s asztalfiókjának írta meg a balladát. Nagy erővel ismétli meg a Szondi két apródja üzenetét, a zsarnokkal való erkölcsi szembenállás kötelező parancsát. Arany az “adjátok meg a császárnak, ami a császáré” tanítás alapján mutatja be a montgomery-i lakoma lefolyását, a király azonban a zsarnokság természetéből fakadóan teljes alávetettséget kíván. Ezt tagadják meg az urak és a bárdok is. A verselés adekvát a témához, ugyanakkor tudatosan idézi fel a Szózatot is.
Arany balladáiban a jellem- és a lélekábrázolás realizmusára s az emberi tudat bonyolultabb, drámaibb, sőt, tragikusabb folyamatainak bemutatására törekszik. Ez a törekvése együtt jár a népiesség ábrázolási lehetőségeinek, egész témakörének kiszélesítésével.
Attila
Elev de nota 10
 
Mesaje: 130
Membru din: Joi Mai 08, 2008 5:39 pm

de Robot pe

Robot
 
Mesaje: 1
Membru din: 2008
Locaţie: IT

Înapoi la Limba si literatura maghiara

Cine este conectat

Utilizatori înregistraţi: Bing [Bot], Google [Bot]